A helyi és az országos elit árulását mi sem jellemzi jobban, mint egy sikkasztó becézgetése.
A jelek szerint a bizalom túlzott önbizalomhoz (ön biz’ a lom! = maga szemét), majd szemétségekhez vezet. A magyarok rendszere nagyon régóta leírható bizonyos szavakkal. Akik az átkosban például umbuldáztak, azok manapság kimutyiznak maguknak valamit. Az ügyeskedés a közvagyon és egymás kárára országos és helyi szinten is dübörög, de ez egyáltalán nem újdonság.
Engem sokkal inkább meglep, hogy egy kisváros továbbra is „Marcsikázza” a nőt, akit azért köröznek, mert visszaélt nemcsak a helyiek belé fektetett bizalmával, hanem a tőkéjével is. Számomra ez a becézgetés a legborzasztóbb. Alaptétel ugyanis, hogy a tegezés egy bensőségesebb, megértőbb kommunikáció része.
Régen szerintem egy kicsit az jobb volt, hogy odahaza, baráti körben, vagy idegenekkel a kocsmában rendesen lehetett utálni a korrupt párttitkárt, téeszelnököt. Senki nem becézgette a kapcsolati tőkéseket. Az elvtársakat nem becézte senki. Általában a vezetéknevükön szidta őket mindenki.
A modern világ későbbi első emberei után is csak a gyurcsányozás, az orbánozás (gyurcsányizmus, orbánizmus) terjedt el persze attól függően, melyik oldal hívei vélték éppen úgy, hogy a miniszterelnöknek tényleg gőze sincs az országról, amelyet éppen irányít. A fásultság, a beletörődés odáig még nem jutott el, hogy tegeződve becézzük azokat, akikkel morálisan nem vagyunk tegező viszonyban.
Mária most éppen focialistává tett országában a marcsikázás mintha viszont éppen azt jelezné, hogy természetes lett a romlottság, a „keményen dolgozó kisemberek” pénzének lenyúlása. És innen már csak egy lépés lesz, amikor fantasztikus nyelvünk, marcsikázássá emeli majd úgy általában a sikkasztást, tónizássá a vagyonnyilatkozat „ügyes” kitöltését, petizéssé a furcsa ingatlanvételt.
