Olyan nincs, hogy az inga csak az egyik vég felé leng, gondolom magamban. Gondolok mást is, azt, hogy megint össze vagyok zavarodva, próbáltam én erőnek erejével csatlakozni ehhez „a negyven az új harminc” hurráhangulathoz, de nem megy, az Istennek se. Régebben ilyenkor kemény önostorozásba kezdtem, kerestem magamban a hibát, vájkáltam a lelkem hetedig bugyrában, az egy tök jó pótcselekvés, mert onnan valami szar mindig és biztosan felbugyog, és azt hihetjük, na most végre jól megmarkoltuk a bölcsek kövét. De erről már leszoktam, ahogy az önsajnálatról is, nem marad más, mint a lehető legegyszerűbben megfogalmazni, hogy mi van most.
Az, hogy kurva fáradt vagyok.
És ezzel nem vagyok egyedül. Nem onnan tudom, hogy elmondjuk egymásnak. Hogy megosztjuk egymással a gondolatainkat, az érzéseinket. Nem. Meglesett pillanatokból, elejtett félmondatokból, elcsípett hangsúlyokból. Elrejteni próbált, drága korrektorral fedett barna karikákból. Pattanásig feszült idegekből, mert rajtunk csattant az ostor. Vagy rajtuk, akiket a legjobban kéne szeretnünk, óvnunk, féltenünk, akik rajtunk keresztül észlelik és tanulják meg a világot.
Fotók: Thinkstock
Szeretném én hinni, hogy a világ teljességre törekszik és igazából szépség vesz körül minket, amit csak észre kéne venni. És hogy sok jó és szép dolog van a világon, csak az a baj, hogy a rút dolgok feltűnőbbek, a rosszak meg hangosabbak. Szeretném hinni, hogy a szeretet legyőz mindent, a jók elnyerik jutalmukat és a rosszak pedig megbűnhődnek. Én még azt is elhiszem, hogy az a rohadt béka királyfivá változik, tényleg. És hogy jön a herceg, négy herével és legyőzi a hétfejű sárkányt és övé a csodaszép királylány fél keze, meg a faterjának az egész országa.
De én úgy vagyok összerakva, hogy meglássak, észrevegyek mást is.
Hogy kevesebb az örömöm mostanában és rég nem nevettem szívből. Hogy leharcolt vagyok és olyan arccal járok-kelek a világomban, amin két éve a négyeshatoson utazva még megdöbbentem, és miután jól kiítélkeztem magam, megfogadtam, én bezzeg soha nem leszek ilyen fásult savanyújóskáné. Hogy vannak reggelek, mikor kinyitom a szemem és fogalmam sincs, honnan merítek majd ahhoz erőt, hogy végigcsináljam a napot. Hogy egyáltalán észrevegyem azt, négy napja nem kérdeztem meg, mi van a másikkal, és legalább annyit kéne neki mondani, ez nem azért van, mert nem érdekel, mert nekem jó ez így, hanem mert mire ezt végiggondolom, elalszom.
Észreveszem más nőkön is. Két gyereket tol a bevásárlókocsiban és tántorog a fáradtságtól. Néha megáll a polcok előtt, mintha az árut mustrálná, valójában kikapcsolt aggyal nem lát semmit és próbálja összeszedni magát. A kozmetikus, aki nyitás előtt két perccel esik be, lerogyik a székre, kezébe temeti az arcát és azt mondja, bocsánat, egy pillanat, csak… csak kamaszgyerekem van. A gyerektelen, aki meló mellett tanul és a rákos anyját ápolja. Az elvált gyerektelen, akinek a semmiből kell felépíteni az életét, magát és elalszik a fodrásznál. Mert éjszaka kattog az agya, hol azon, mit rontottak el, hol azon, hogyan tovább. Az ötvenes, akiről úgy vélekednek, neki könnyű, pedig ő a valójában szar házasságába és a kívülről könnyű életébe fáradt bele, végleg.
Arra persze ügyelünk, hogy ezt ne vegye észre rajtunk senki. Túl nagy lenne az ára. Ha mások bírják, nekem is kell. Nem elég, hogy azt hiszik, azért vagyok egyedül negyvenhárom évesen, mert valami baj van velem, még látsszon is rajtam, hogy boldogtalan vagyok és halálosan fáradt? Nem mondhatok nemet arra hivatkozva, hogy legszívesebben fel sem kelnék az ágyból, olyan kimerült vagyok, mi lesz, ha kirúgnak? Nem tudok írni, nincs témám, mert a kialvatlanságtól leállt az agyam, a kreativitásom pedig kimerül abban, hogy felöltöztetem a gyereket reggel. Meg délelőtt kétszer. És délután még egyszer. Végül este bepakolom a gépbe a színeseket és elfelejtem elindítani, mert közben inni kér, felborul, leesik, nem éri el, éhes. Hogy ha megkérdeznénk, mit szeretnénk, egyenlő béreket vagy azt, hogy aludhassunk egy hónapig annyit, amennyi biológiailag szükséges, gondolkodás nélkül az utóbbit választanánk. Én néha nem haragudnék azért sem, ha pozitívan diszkriminálnának.
De a sok tabunk közül az egyik ez: nem derülhet ki, hogy fáradtak vagyunk.
Ha megsejtik, rögtön jön a tiráda, hogy ő is, mégse sír, pedig neki három van, én meg, az eggyerekes… pff, mi lenne velem. És hogy ugyan már, régen is meg lehetett oldani, mindent. Pedig régen nem volt ám külön kocsi meg ezer robotgép a konyhában! Más is meg tudja oldani. Másnak két munkahelye is van és mégis. Sírni könnyű. Össze kell szorítani a fogat, szükség esetén a seggünket is, és csinálni kell. Nem nyivákolni. Hisztivel még nem ment előrébb a világ.
Az inga másik végén valamiféle titokzatos lombikból egyre több tökéletesen egyforma és hihetetlenül fantasztikus nő tenyésztődött ki, akik még bele is dörgölik az arcomba, mekkora egy lúzer vagyok, hiszen a világ tele van megvalósításra való ötletekkel és gyerünk, csinálni kell, innovatívnak lenni, megtalálni a helyünket a világban. Kitalálni magunkat, hogy hogyan lehetünk motiváltabbak, mint hét európai falu és leader közösség a Nyírségben, persze mindezt fesztelenül, természetes sminkben, diszkréten a nyakba tekert pasztell sálban, rugalmas balerina léptekkel. Súly- és anyagi problémák nélkül.
Menjek, töltődjek fel. Te meg szólítsál Akksikámnak, cseszdmeg. Passzoljam le a gyereket és menjek el akár két órára is valahova. És gyorsan aludjak az alatt a két óra alatt négy évet. Vágassak új frizurát, meglátom, mintha kicseréltek volna, és tárjam szét a karomat a tavaszi napsütésben, fürösszem meg benne magam. Meg anyádat. Vegyek olyan természetes izét, amihez nem lehet hozzászokni. Mert pirula van mindenre: a fejfájásra, arra, hogy negyven felett ne hülyepicsásodjunk el, mert az fejben dől ám el, arra, ha a stressztől nem tudunk pihenni, aludni, ha szorongunk és ha kimerültek vagyunk. Arra is van, bekapunk egyet és mehetünk labdázni a családdal, csak vigyázzunk, a kutyát nehogy otthon felejtsük. Ha nincs kutyánk, vegyünk egyet feltétlenül, anélkül nincs idilli család.
Mert arra esély sincs, hogy kipihenjük magunkat. Nem is tudjuk, milyen az. Már azt is elfelejtettük, milyen magunktól ébredni. Pedig a világ pontosan az ilyen apró dolgokon áll vagy bukik, és nem kell ahhoz katasztrófa vagy tragédia, hogy a fáradtság megmutassa magát. Elég, ha a fáradt anyák ingerültek a gyerekükkel. Ha a fáradt nők türelmetlenek a kollégákkal. Ha a fáradt gyerek kap még egy kettest a fáradt tanárnőtől.
Akkor legalább beszéljünk róla! Olyan sok hülyeségről és még a semmiről is van fórum, kerekasztal meg est, legyen a fáradtságról is. Legyen a fáradtság megengedett. Legyen fontos. Legalább olyan fontos, mint a tavaszi sminktrend és a narancsbőr. Ne az ész nélküli attraktivitás legyen trendi, hanem a pihenés. Ami nem kiváltság és nem jól megérdemelt, hanem természetes. És aki fáradt, ne bélyegezzük gyengének. Nem az. Rohadt kemény világot élünk és iszonyúan ki lehet benne fáradni. Persze hazudhatunk erről is, ahogy sok másról, a még fontosabb dolgokról. Attól jobb nem lesz, de még komfortosabb sem. Csak ne feledjék el, olyan nincs, hogy az inga csak az egyik irányba leng.
Legyenek fáradtak. Szabad.
