Az alábbi kis írás abból az axiómából indul ki, hogy Magyarországból kettő van: egy kormányoldali és egy ellenzéki. Az előbbi – minden megtépázódása ellenére – jóval nagyobb, mint az utóbbi; viszont az utóbbi most, a brókerbotrány kapcsán nagy vehemenciával támad, és persze pálfordulásban reménykedik.
Bármi is lesz azonban a két politikai elit (és persze harmadikként az érdekes változásokon keresztül menő Jobbik) küzdelmének eredménye, bízvást kijelenthetjük: a két Magyarország valósága még sokáig, ha nem örökre velünk marad. E kettőség megszűnése már azért is utópikus, mert ahhoz túl mélyek és túl történelmiek a különbségek. Ahogyan Nyugat-Európa fejlett demokráciáiban is a történelem formálta ki az együttműködő eliteket, s ezek osztoznak azon az alapeszmén, hogy egy ország állampolgárai; nálunk szintúgy a történelem hagyományozta ránk a két, egymással szemben örökké torzsalkodó elitet.
Történetesen most az egyiket Fidesznek, a másikat „demokratikus ellenzéknek” hívják. Volt ilyen a magyar politika világában? Rossz kérdés. Szinte csak ilyen volt. A „két Magyarország” a legidőállóbb hungarikumok egyike.
Éppen ezért eleve rossz kiindulópont, ha ezt fel akarjuk számolni. Nem úgy van az. Az általam másutt javasolt majdani nagykoalíció sem a két Magyarország mesterséges egyesítésére tett javaslat. Ez fölöttébb hasztalan lenne. Az azonban korántsem hasztalan, ha már most, amikor a politikai elitek közötti konfliktusok szinte áthidalhatatlanok, gondolkodni kezdünk, hogyan lehetne békésen biztosítani és intézményesíteni mindegyik, egymástól fényévekre lévő Magyarország normális egymás mellett élését. Egy nagykoalíció, amelyben a felek abszolúte megőrizhetik arcukat és értékeiket, egy ilyen intézményes megoldás lehetne.
Ám ennek első lépése, hogy egyáltalán hajlandók legyünk megismerkedni azzal a politikatörténeti valósággal, amiről eddig mit sem tudtunk. Ha egyáltalán érdekelne bennünket, honnan, milyen örökségből jövünk, és ez hogyan hat ránk. Mit jelentett nálunk jobboldalinak lenni a Kádár-rendszer előtt, és az a jobboldaliság hogyan hat vissza a mai jobboldaliságra. És persze kilépni az unalomig ismert és semmire sem jó „Horty-rendszerezésből”. Magyarán előbb-utóbb majd el kell jutnunk oda, hogy – szeretjük vagy sem – a két Magyarország két egyenrangú világ. Ezek sosem fogják és nyilván nem is feltétlen akarják meggyőzni egymást, ám valahogyan meg kell találniuk a normális minimál-együttműködést. Ha tetszik: Fidesznek és demokratikus ellenzéknek.
Illuzórikusak tehát azok a vágyképek, hogy ha majd az ellenzék győz, akkor az új magyar köztársaságot a Fidesz nélkül rendezi be. Nem. A két Magyarországot kell végre berendezni, úgy hogy mindenki megmaradhasson annak, ami, s mégse érezze senki kirekesztettnek, elnyomottnak, nem egyenrangúnak magát.
Ha már nincs erre vonatkozó hagyományunk, arra kell koncentrálnunk, hogy teremtsünk egyet.
Fotó: Kummer János
