Sosem értettem, miért veszik át rendre az újságírók az éppen aktuális minisztériumtól a Táncsics- díjat. Nem különösebben rangos, nem is jár vele sok pénz, gyakorlatilag csak a politikai elköteleződést lehet jól kifejezni vele.
Táncsics maga publicista volt. Ha hagyományait követnénk, nyilván meghatározó véleményformáló újságíróknak kellene átadni, van néhány, azok közül is az állam intézkedéseit ellenzőknek, hiszen maga Táncsics többször is találkozott a cenzúrával, betiltással. Tehát a szellemiségnek megfelelően nem kormánypárti publicistákat kellene kitüntetni a sajtószabadság élharcosaként megjelenő államnak.
Ezzel két probléma is akad: az állam nem tűnik a sajtószabadság élharcosának, és kitüntetésével azonnal ellenzékinek titulálná azokat az embereket, akik önmagukat nem szeretnék így meghatározni. Ezért aztán a saját szabadságuk védelmében a publicisták kiröhögnék az államot, amely a tenyeréből akarná etetni őket (remélem).
Akkor tehát kiket díjaz a Táncsics-díj?
Az oknyomozókat kellene kitüntetni. Ők mindig ellenzékiek, ellenőriznek, kellemetlenek, legszívesebben betiltanák őket azok, akik után nyomoznak, ha tehetnék. De az állam, mint a sajtószabadság bajnoka, elismerhetné az átláthatóbb társadalomért buzgón ügyködőket. Ez sem tűnik valószínűleg, sem elméletileg, sem a magyar gyakorlatban. Nincsenek oknyomozók a kitüntetettek között. Mondjuk meg is lepne, ha átvennének efféle díjakat.
Oké, oknyomozók és publicisták, szívás, nem kaptok állami elismerést, ott van nektek a népszerűség, meg még egy csomó másik díj. És különben sem vennétek át.
Akkor fordítsuk meg: melyik újságíró fogad el szívesen állami díjat?
Politikával foglalkozók nyilván nem, hiszen hogyan mosnák le magukról a díjjal együtt kapott bélyeget? Hacsak nem vállalják. Ami persze meg még szomorúbb.
Talán az, aki azt gondolja, területe olyan messze esik az politikától, hogy esetében fel sem vetődhet, hogy az állam véletlenül a politikai lojalitást díjazná. Van ilyen terület?
A kultújságíró mentsége lehet, hogy csak kultúráról ír. Lehet nem venni tudomást, mondjuk, a Művészeti Akadémia botrányairól? Lehet nem észrevenni a ritkuló alternatív szférát? Lehet csukott szemmel nézni az egyértelmű politikai kinevezéseket, és ezekről nem tudósítani? Vagy gondolkodó, a kultúrában szerepet vállaló művészekkel olyan interjúkat készíteni, melyekben még véletlenül sem fordul elő a politika? Lehet. Úgy hívják: elhallgatás.
Ragozhatnám még. Hogy például ideális kitüntetett a külpolitikai újságíró, aki nem számol be a magyar államot sértő, provokáló külföldi megjegyzésekről, és a sportriporter, aki széles nyelvcsapásokkal dicsőíti a stadionokat.
Kapjanak a tudományos szerkesztők. Ez az! Tudományos újságírót lehetne díjazni. Na, ilyet nem látok a kinevezettek között.
Fotó: MTI/Beliczay László
Marad a szórakoztatás. Tehát az állam olyan újságírói teljesítményt díjazhat, mely
– többnyire nem is újságírói teljesítmény
– többnyire semmiféle tétje nincs
– ahogy következménye sem, csak annyiban, hogy bevételt generál egy kiadónak vagy csatornának.
Tehát a minisztérium olyan teljesítményeket részesíthet kiemelkedő elismerésben, amelyeknek semmi közük Táncsicshoz és a sajtószabadsághoz. Ezzel az állam gyakorlatilag évről-évre kiheréli Táncsicsot. Igazán el lehetne gondolkodni azon, hogy az állam ne próbáljon újságírói teljesítményt díjazni. Hiszen adottságainál fogva alkalmatlan rá.
És hát persze milyen “újságíró” az, aki Szaniszló Ferenc után gusztusosnak tart egy ilyen díjat átvenni? Egy olyan meggyalázott Táncsics-díjat, melyet a minisztérium a saját ízlése alapján egy szélsőséges, komplett őrültnek adományozott két éve, és az ízlésén mit sem változtat, hogy aztán példátlan módon visszakérte a kitüntetést, hát szóval annak is gratulálok.
Államtól újságíró nem vesz át díjat.
