Hogy pontosan milyen változást eredményezne a beengedésük a mostani helyzethez képest, azt nem is olyan könnyű megmondani. Jelenleg is akár miniszterelnök-jelölti viták is lehetségesek (ld. Corvinus által hagyományosan szervezett eseményeket), vagy különböző politológiai diákegyesületek részéről rendszeres meghívottak kormánypárti és ellenzéki politikusok, avagy az egyetemeken állandó jelenlévők a politikaelemző cégek előadásai (pl. Political Capital választási rendszerrel kapcsolatos vitái). A kérdés az, voltaképp mit szeretnének ezek a – főként – új fiúk?
A kérdésre van egy általuk megfogalmazott aktuális érv, és van egy kézenfekvő válasz. A kézenfekvő az, hogy magukat szeretnék szerepeltetni, megjeleníteni, népszerűsíteni, hisz későbbi érvényesülésükhöz ez már itt jó kísérleti terep volna. Csakhogy semmi akadálya, hogy az egyetemen kívül bárhol ezt megtegyék ma is. A másik válasz abból a szociológiai tényből indul ki, hogy a jelen fiataljai politikailag is, de másként is, igen passzívak, és konformak. Nincs a közélet felé semmiféle érdeklődésük, aktivitásuk, nem akarnak hatni a társadalomra, és különösképp a magyarok csak elszenvedik azt, ami történik velük. Ha már most szenvednek ahelyett, hogy lázadnának, hogy fognak szenvedni majd, ha felnőttek lesznek?
Nos, ezen szeretnének segíteni a politikai szocializációt már az egyetemekre behozó pártok, és azt gondolják, hogy az egyetemi vezetők fafejűsége miatt nem tudják szolgálni e társadalmilag nemes célt. Szeretnénk kibontani mi ebben a gondolatmenetben szerintünk a tévedés, miért is undorodnának meg még jobban a fiatalok a politikától, ha az egyetemeken politikai pártok hatalmi harcaival szembesülnének, s hogy a közéleti érdeklődést mivel lehetne felkelteni. Előbb azonban az ifjúsági szervezetek motivációiról, és az egyetemek ellenállásáról.
Fotó: Thinkstock
A pártok ifjúsági szervezetei nem autonóm közösségek. Lehetnek ötleteik, de azt teszik, amit a pártok engednek nekik. Vagyis az egyetemekre való propagandisztikus célú behatolási szándék egyáltalán nem valami nemes hevülettől vezérelt, hanem nagyon is érdekvezérelt. Az egyetemek épp azért nem akarják, hogy politikai csoportok háborús színterévé változzanak, mert az egyetem küldetése más.
Közmegegyezés van abban a tekintetben, hogy a kisiskolásoknál politizálni etikátlan. Ennek ellenére persze megesik, hogy óvodások dicsőítik nálunk a polgármestert és a kormányablakokat, mint pl. Mórahalmon. Többnyire a kiskorúságukra utalunk, meg arra, hogy elkezdenék egymást politikai szimpátiák alapján is megítélni, ahelyett, hogy az együttműködésre szocializálódnának. Ellenben az egyetemisták már felnőttek, ha akarják miért ne lehetnének tudatos hízelgők vagy tagadók. Ez igaz, ettől azonban még a pártpolitikai tereppé válás itt is ugyan úgy törésvonalakat hozna létre, miközben az egyetem küldetése a tudás és a tudomány, az alternatívákban való gondolkodás képessége, nem pedig egy ideológia győzelemre vitele.
Max Weber azt mondja, hogy egy oktató a katedrát nem használhatja pártpolitikai agitációra, mert ez alapvetően visszaélés volna a pozíciójával. Nincs ugyanis joga kényelmetlen helyzetbe hozni a nála vizsgázó diákot, akinek esetleg más a politikai meggyőződése. Nehéz elképzelni, és méltánytalan is volna elvárni, hogy az oktatók fogják vissza magukat, ha a diákoknak viszont semmiféle önkorlátozásra nem volna szükségük. Legyenek tehát korrektek a diákok is az oktatóikkal, amikor az egyetemen belüli politikai nézeteik terjesztésére gondolnak.
Az egyetemek saját küldetésüket az érvek és ellenérvek, a viták, a tudományosan megalapozható állítások és cáfolatok világában látják. A pártpolitikával nem az a baj, hogy az a hitek birodalma – sokak szerint a tudományos állítások jelentős része is hitekből bontakozik ki -, hanem, hogy hatalmi logikát követnek.
A Fidelitas és más ifjúsági szervezetek tagjai, már eleve arra készülnek, hogy politikai hatalomra kerüljenek, az egyetemek viszont arra képzik a fiatalokat, hogy gondolkodó, autonóm, a racionalitás talaján álló, az eltérő véleményeket mérlegelő értelmiségiek legyenek. Ilyennek kell lennie egy vegyésznek, egy orvosnak, egy politológusnak, az államigazgatásba készülőnek. Sőt, a közigazgatásba és az erőszakszervezetekbe készülő egyetemi hallgatóknak még a politikától való távolságtartásra is fel kell esküdniük diplomájuk átvételekor. (Horthy Miklós sem szerette azokat a katonai vezetőket, akik politizálni akartak, s volt akit emiatt le is váltott.)
Fotó: Thinkstock
A pártok részéről, különösen azok részéről, akik épp úgy érzik csak nyerhetnének, mert épp amúgy is pozícióban vannak, vagy épp semmi esélyük (nem véletlen, hogy a Fidelitas, meg a parlamentbe be se jutott pártok vonzódnának leginkább az egyetemi politizálás ötletéhez) érthető a nyomulás. Az ő attitűdjük a beépülés, melynek kapcsán egészen megdöbbentő példákat is ismerünk már a Jobbik kapcsán, mely a fű alatt a maga rasszizmusát hozta be az egyetemi diákvezetésbe, miközben az egyetemek küldetése épp a tolerancia. Érthető az egyetemi vezetői attitűd is, mely a tudás templomaként, és nem a hatalmi és érdekharcok terepeként szeretné látni a maga világát.
Végezetül nézzük a legfontosabb kérdést, azt, hogy mivel lehetne növelni az ifjúság közéleti aktivitását. Vannak nagyon jó kényszerek, melyek segítenek ezen, ilyen a kötelezően teljesítendő közmunka a középiskolásoknál. Annak megélése, hogy a közösség ad neked valamit, és cserébe vár is valamit, valamint magának a közösségért való tevékenységeknek a megismerése mind szocializál. Lobbizhatnának az ifjúsági szervezetek, hogy ilyen dolgok épüljenek be a felsőoktatásba, és a diplomaszerzési feltételekbe, bár ennek számukra pártpolitikai haszna nem sok volna.
A fiatal generációk ma kevéssé lázadók. Ez divat és aktuális hangulat kérdése, bármikor belobbanhat, ahogy egyébként a Hallgatói Hálózat 2012-13-as tüntetések kapcsán be is lobbant, és viszakozásra is kényszeríttette a kormányzatot a felsőoktatás leépítésében. A keretszámok radikális megkurtításának megakadályozása nekik volt köszönhető, noha az egyetemek vezetésének kellett volna ezt kivívni. A probléma nem az tehát, hogy túl kevés az egyetemeken a politika, hanem épp ellenkezőleg, túl sok. Ha nem lett volna túl sok, akkor az egyetemek a saját leépítésük ellen fel tudtak volna lépni, miként a gazdasági autonómiájuk mellett is, ám a sok politikai igazodás miatt az ilyen tekintélyüket és ütőképességüket elveszítették. Segítséget olykor-olykor csak az ifjúságtól kapnak, melyek épp apolitikusnak és civilnek kiáltják ki magukat. El kéne tehát gondolkodni az összefüggéseken. A politika nem hogy segíti a társadalmi-közéleti aktivitást, de épp hogy gátolja. Ha csak az elutasításukat nem vesszük aktivitásnak, de az egyetemre önmagukat bevinni szándékozó pártok ifjai nyilván nem erre gondolnak.
Tény azonban, hogy a lázadás nem túl jellemző, ritka kegyelmi pillanatok alkalmával jut felszínre. A 60-as évek fiatal lázadó ifjúságáról ma azt gondoljuk, hogy kezdettől fogva átfogta az egész nemzedéket, noha a hippik eleinte egy szűk, becsületes egyetemisták számára kerülendő kisebbség voltak. Csak a Hair című film hozta őket divatba, és a 70-es évekre a lázadó attitűdű fiatalok megint kisebbséggé váltak.
Azt se igazán feltételezhetjük, hogy a Fidelitas azzal az érvvel, hogy szeretné behozni a közéleti aktivitásba az apatikus saját generációját lázadásra biztatna. Épp ellenkezőleg, saját hatalmi lojalitásuk világába vonná be őket, melytől a többség épp hogy viszolyogna amennyiben bármilyen autonómia igénye még megmaradt.
Fotó: MTI/Mohai Balázs
A közösségi életre való reflexió és aktivitás hiánya abból fakad, hogy sokan nem ismerik az együttes fellépésből származó világra hatás képességét. Szkeptikusak, és jogosan, mert ha nincsenek közösségek, nem is lehet hatást gyakorolni. A Fidelitas paradox módon mégiscsak megél valamicskét a közösségiség öröméből, és hatásképességéből. Mégiscsak velük ül le a romkocsmában Orbán Viktor, és ha egy kooptációs játékról is van szó, ők mégiscsak gyakorolnak valamilyen hatást.
Erős a gyanúm, hogy a politika egyetemekre történő beengedése nem eredményezné a közéleti érdeklődés növekedését, mert sokaknak nem vonzó ez a kooptációs álautonómia. De lehet ebben tévedek. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy felszabdalná az egyetemi ifjúság életét és harcos, ellenségeskedős, rossz irányba terelné őket, melyek ellentétesek a felsőoktatás szellemiségével.
Kevés példa akad arra, hogy milyen káros következményei voltak a politika egyetemekre történő behatolásának, melyek közül a Fidelitas csak a kommunizmus korszakát ismeri, és jogosan azt feltételezi, hogy az egy diktatúra volt, és csak ezért idegenkednek tőle az egyetemi vezetők (az idegenkedésről ld. itt.), mert annak örülnek, hogy legalább ettől a direkt propagandisztikus időszaktól megszabadultak. Ám vannak olyan tapasztalataink is, mikor nem az egypárt rendszerben a KISZ szervezetén keresztül politizálták át a felsőoktatásunk.
Az 1945-47 közti időszak emblematikus apolitikus, és a kritikai szellem ifjú bástyája az Eötvös Collegium volt, ahol a kollégium vezetése (Keresztury Dezső) következetesen ellenállt a pártok behatolási kísérletének. Ennek lett köszönhető, hogy a kollégium megmaradt a szabad szellem területének, és ez nem azt jelentette, hogy nem volt a közéletre, politikára érzékeny, hiszen olyanok kerültek ki köreikből, akik máig lámpásként világítanak (Szekfű Gyula,Szabó Dezső, Kodály Zoltán stb.). Viszont épp nem az volt a lényeg, kinek mi a származása, vagy mi a politikai beállítódása.
Először a baloldali eltévelyedés miatt támadták jobboldali fiatal aktivisták, aztán meg épp a kommunisták akarták bekebelezni, hiszen ahol „szabadon akar szolgálni a szellem”, az mindig leginkább azokat fogja bosszantani, akik mozgalmárként szeretnék szolgálni önmaguk érvényesülését. A végén persze a diktatórikus kommunista rendszer kiépülése miatt már ők sem tudtak ellenállni, és csak bekövetkezett az, hogy fiatal mozgalmárok mondták meg, mit és hogyan helyes tanítani, ki az akinek önkritikát kell gyakorolnia, ha nem akarja, hogy kirúgják.
Tessenek szívesek lenni legalább Milan Kunderát olvasni, s azután eldönteni be kell-e engedni az egyetemekre a pártpolitikai szervezkedéseket.
Fotó: Thinkstock
