Többnyire azokból az adatokból érdemes következtetést levonni, amelyek több hónap alapján kirajzolódó trendet mutatnak. Ha épp nincs küszöbön egy országos választás, akkor a támogatottsági arányok nagyságrendje, meg a változások iránya sokkal fontosabb, mint az a konkrét számadat, ami egy-egy párt neve mellett szerepel. Igazából tehát még csak nem is a 18 százalék a lényeg, hanem az, hogy a Jobbik tábora határozottan gyarapszik.
A kormány októberi internetadós mellényúlása óta a Fidesz népszerűsége nagyot esett. Ezzel szemben a Jobbik öt közvélemény-kutatóból négynél szignifikánsan erősödött. Mindegyiküknél két számjegyűre ugrott a teljes népességben mért támogatottsága, és mindnél a második helyen áll a Fidesz mögött. Három kutatócég adatsorában már 15 százalék fölé jutott. A Jobbiknak ma 1,2 milliónál több támogatója lehet, ami nem jelenti, hogy ezt automatikusan leadott szavazatra is tudná váltani egy választáson, de most komoly esélye lenne meghaladni a 2014 áprilisi egymilliós eredményt. Közben az MSZP 11-12 százalékon kapaszkodott meg, a DK és az LMP a bejutási küszöb környékén van, az Együtt és a PM támogatottsága éppen csak érzékelhető. Az egykori összefogáspártok együttes támogatottsága éppen csak eléri a Jobbikét.
A változás hátterében mindenekelőtt a kormánypárt politikai kiüresedése áll. Az internetadó kezdetben csak tempóvesztésnek tűnt, de mostanra egyértelművé vált, hogy a szabadságharcos-rezsicsökkentő szuperkombó kimerítette tartalékait, s nincs helyette semmi.
Ellenben a netadó ötlete elég volt a Fidesszel szembeni elégedetlenség kitöréséhez. Majd aztán a drogteszt belengetése következett, nyomukban az útdíj és a vasárnapi zárva tartás keresztülverése jöttek. Népszerűtlen és teljességgel magyarázat nélkül hagyott próbálkozások. Holott, a Fidesz mindig is híres volt arról, hogy gondolatmankókkal látja el híveit. Most viszont tényleg csak az akarnokság látszik, az önmagát szolgáló erőpolitika. S az, hogyan üt vissza a “politikai kormányzás” túlgondolása egy olyan párttól, amelynek szakmai műhelye – a Századvég – 2010 előtt még a “jó kormányzás” gondolatára fűzte fel terveit. Ma viszont már ott tartunk, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium közleményben cáfolja, hogy készíttetett volna hatásvizsgálatot. A kormánynak esze ágában sincs ilyenekkel vesződni, minek következtében a vakon hozott döntések elkezdtek visszahullani rá.
Fotó: Hír24/Pál Anna Viktória
Ehhez jöttek hozzá a korrupciós ügyek, amelyek egyik gócpontja a fővárosi V. kerület. Itt közvetlen támadás alá került a kormánypárt egyik vezetője, Rogán Antal és Orbán alapembere, Habony Árpád, akinek neve bekerült a köztudatba. Azzal pedig, hogy Simicska Lajos nekiesett Orbán Viktornak, a miniszterelnök személyes tekintélye is súlyos sebeket kapott.
A demokratikus ellenzéki oldalon ez alatt minden korábbinál kétségesebbé vált, hogy egyazon oldalról van-e szó. A tüntetésszervező ellenzék feltűnésével a “legradikálisabb” és a “rendszerellenzéki” pozíciók elkeltek. Pont akkor, amikor egyre nagyobbá válik az igény az Orbán-rendszer kemény kritikájára.
Ám az utcai demonstrációk sehogyan se nőnek át mozgalmi szerveződésbe, habár a március 15-i népszavazási kezdeményezés nyilván egy erre tett kísérletként értelmezhető. Ennek sikerétől is függ, hogy magasabb fokozatba kapcsolhat-e az “ellenállás”.
A háttérben kialakulóban és kiterjedőben van egy baloldali szubkultúra, ami igyekszik új témákat felvetni, s ezek körül a szó legjobb értelmében közéletet generálni. E közélet résztvevői egyre gyakrabban ki is jutnak a nyilvánosság felszínére, ahol zavarba ejtően odaillő kérdéseket vetnek fel. Ez a szubkultúra kifejezetten elutasító a “régi” pártokkal, amelyek így nem nyernek hajtóerőt a rajtuk kívül, sőt velük szemben formálódó új gondolatokból.
Fotó: Hír24/Berecz Valter
E szubkulturális terjeszkedés ma is döntően a fővárosban érzékelhető, miközben jellegzetes vonását adják e belső közéletnek a már-már doktriner viták. Ami persze része az önmeghatározás nehéz küzdelmének. Csakhogy közben az a veszély fenyeget, hogy végül majd olyan pontosan körülhatárolják a baloldaliság különböző definícióit, míg végül mindenki magára marad a saját jégtábláján. Ezen túlmenően egyre többet számít a helyi szervezeti beágyazottság (maradékának) eltérő mértéke: ez határozza meg a választókerületi erőviszonyokat. Bár időről időre létrejönnek különböző szövetségi verziók, a civilek és a pártok legfőbb törekvése a különbözés. Ennek kivitelezéséhez azonban meglehetősen korlátozott eszközpark áll a rendelkezésükre. Végső soron a demokratikus vagy baloldali vagy baloldali-liberális vagy ballib oldal szervezetileg és mondanivalóját illetően töredezettebb, mint valaha.
A pártállásukon manapság módosító emberek a Fideszből “kiszeretve” nem a “régi” pártokhoz fordulnak, és nem is a zárvánnyá lett LMP-t keresik. A tiltakozásszervező ellenzékhez meg nem tudnak csatlakozni, mert annak politikai üzenete megfoghatatlan, szervezetei pedig nincsenek.
A Jobbik a kíméletlenül adagolt gyűlöletpolitika mellett évek óta építi az elitellenes, “kívülállói” pozíciót. S erre most különösen nagy a kereslet. A Jobbik, ha nem is átütő tehetséggel, de kétségtelen következetességgel “megtanította” a választóknak, hogy ő itt a radikális párt, tehát ha az emberek nagy változást akarnak, akkor a Jobbikhoz kell fordulniuk. Az elmúlt egy év “cukisodásával” pedig a Jobbik felmentést kínál a hozzájuk fordulóknak, vagyis lehetőséget és hivatkozási alapot teremt számukra ahhoz, hogy ne kelljen folyton a Jobbik által képviselt ordas eszmékre gondolniuk. A kettős játék nem megy zökkenőmentesen, hiszen időnként feltör a nagyon is komolyan gondolt mélységi rasszizmus, vagy előbukkan az ing alól egy-egy náci tetkó. De sajnos ma már erősen kérdéses, hogy önmagában ez feltartóztathatja-e a Jobbikot.
Fotó: Hír24/Kummer János
Erősödésének hajtóerejét ugyanis az a kettős tiltakozás adja, ami a Fidesznek és a “régi” pártoknak egyaránt szól.
Súlyosan téved, aki a Jobbikot a populista, demagóg szövegekre ráígérve akarja előzni. Ha a szociálpolitikában, a külpolitikában vagy a paternalizmusban kezd bárki versenybe a Jobbikkal, akkor azzal akaratlanul is csak hitelesíti a Jobbik szövegeit.
A választók viszont az eredetit, az “őszintét” fogják választani, félretolva az “utánzókat”. Tehát azok a pártok, amelyek esetleg a saját elveiket feladva “jobbikosodnának”, azonkívül aligha érnek el bármit, hogy a meglévő támogatóikat még jól össze is zavarják.
A Jobbikot nem egyes ügyek, hanem a kettős tiltakozás momentuma, valamint az évek óta épített elit- és rendszerellenes pozíció felmutatása viszi előre. A hitelesen demokratikus, a társadalmi krízis iránt érzékeny, a jövőről innovatívan és reálisan gondolkodó ellenzék építésén kívül nincs más stratégia, ami sikerrel kecsegtetne vele szemben.
