A minap Török Gábor drámai hangú nekrológot tett közzé a blogján. Azt írja, hogy “A politikai elemzés halott. Megölték. Megöltük. S még az sem biztos, hogy sajnálni kell ezért. “
Bár vállalja a társtettességet is, azért hozzáteszi, van három igazi felelőse is a “gyilkosságnak”: a pártok, az értékmentesség és a tudatlanság.
Török Gábor provokatív írásának szerintem alapvetően nincs igaza, mégis hasznos szöveg, mert alkalmas arra, hogy az általa felvetett problémákkal szembenézzünk.
Az a helyzet, hogy a politikai elemzés él és a világ szerencsésebb országaiban ráadásul virul is. Magyarországon is él, bár nincs jó bőrben (ugyan miről lehetne elmondani, hogy lázbeteg hazánkban jó bőrben van?), de állapotában semmilyen drámai változás nem következett be, azaz a helyzet nem jó, de semmivel sem rosszabb, mint egy vagy akár öt éve. Magyarországon is vannak komolyan vehető politikai elemzők, vannak egyetemi oktatók is, akik e hivatás szabályait betartva tevékenykednek. Sajnos csak elvétve, de léteznek színvonalas műhelyek is.
Török Gábor elsőként a pártokat vádolja a politikai elemzés legyilkolásával.
A pártokat, akik nem tartanak igényt a valódi politikai elemzésre, ellenben nagyon is igényük van propagandistákra, apologétákra, termékmenedzserekre, G. Fodor Gábor-i értelemben vett katonákra. A pártok tehát lejáratták és hiteltelenné tették a politikai elemzést, mint tudományos igényű szakmai tevékenységet, amit a közvélemény leginkább ezekkel a propagandistákkal azonosít.
Török valós problémáról beszél, de rossz helyen keresi a felelőst. A pártoknak legitim igényük van propagandistákra, és számukra különösen kedvező, ha ezek a független szakértő álruhájába bújnak. Ezért a pártok nem hibáztathatók, józanul követik önös érdekeiket. A szakmának saját tagjain kell számon kérni, ha vállalják ezt a szerepet, és ezzel az egész szakmai közösségnek súlyos hitelességi kárt okoznak. A politikai elemző céh – már amennyiben van ilyen nálunk – feladata lenne a védekezés a hitelvesztéssel szemben, neki kell világossá tenni, hogy kiket tekint a hivatás szakmailag kikezdhetetlen követőinek, és kik azok, akik visszaélnek a politikai elemzés reputációjával. Itt tehát jogosan vetődik föl egyes politikai elemzők társtettessége, de ettől a politikai elemzés, mint tudományos tevékenység nem múlik ki.
A remélt tisztulási folyamatot szerencsésen katalizálhatja G. Fodor Gábor közelmúltbeli “coming out”-ja, ő legalább keresetlen őszinteséggel vállalta, hogy katona, aki saját feladatát abban látja, hogy “a rendszer igazságait képviselje”. Ugyanebben az interjúban azonban sok kárt is okozott az egész szakmának, aminek ő már nem tagja, mert kísérletet tett a felelősség szétterítésére, és minden politikai elemzőt igyekezett hasonló szereppel megvádolni. És ez sokukkal szemben méltánytalan. A kitárulkozás eddigi egyetlen pozitív következménye, hogy G. Fodor lényegesen kevesebbet szerepel azóta a médiában, és reméljük, szereptisztázás is elindul a politikai elemzők körében.
Török Gábor második felelősként az értékmentességet nevezi meg.
 |
Max Weber iránti őszinte nagyrabecsülésem ellenére az értékmentességet a társadalomtudományokban meglehetősen problematikus, mindenképpen vitatható célkitűzésnek tekintem, amire ugyan hasznos törekedni, de ideáltipikus formában aligha lehet megvalósítani. Ez különösen igaz a politikatudomány területén. Már az is eredmény, ha egy politikai elemző képes a pártatlan és elfogulatlan véleményalkotásra a saját tisztázott értékrendje alapján. Török Gábor valószínűleg nem erre a metodológiai problémára kívánja felhívni a figyelmet, hanem arra, hogy sem a pártoknak, sem a médiának, sem pedig a közvéleménynek nincs szüksége az elfogulatlan, tárgyilagos és méltányosságra törekvő elemzésekre. A pártok saját álláspontjuk visszaigazolását és ellenfeleik kíméletlen bírálatát szeretik visszahallani az elemzőktől, a média a markáns, egyértelmű, pártpolitikailag is értelmezhető álláspontokra vágyik, a közvéleményt pedig nem a tudományos igényű elemzések érdeklik, hanem az olyan egyszerű kérdésekre adandó egyértelmű válaszok, mint hogy “Kire kell szavazni?”.
Mind jogos felvetés, csak ezeket az igényeket nem a politikai elemzésnek kell kielégítenie. A pártoknak vannak propagandistáik és termékmenedzsereik, a médiának az infotainment igényeit jóllakató celebjei, médiazsurnalisztái, a közvéleménynek meg épp elegen akarják elmagyarázni, kire kell szavazni, ehhez nincs szükség igazi politikai elemzőkre.
A politikai elemzés épp akkor kaphatja vissza eredeti rangját, presztízsét, ha ezeket az igényeket visszautasítja, és azt teszi, amire hivatott: elfogulatlan (értsd: nem pártpolitikailag motivált) tudományos elemzést készít a folyamatokról, és a szakma szabályai szerint tesz előrejelzéseket. Nem arra a kérdésre kell választ adnia, hogy kire kell szavazni, hanem arra, hogy az egyes pártokra leadott szavazatnak milyen következményei vannak, mit jelent a szavazat a jelen és a közeljövő vonatkozásában. Majd az elemzés befogadója eldönti, kire szavaz. Az értékmentesség, bármit jelentsen is, nem tehető felelőssé a magyar politikai elemzői szakma nehéz helyzetéért.
Végül Török Gábor szerint felelősség terheli a tudatlanságot is a politikai elemzések agóniájáért.
Itt egy olyan problémát nevez meg, amely minden társadalomtudomány esetében felvethető, de különösen igaz a politikatudományokra. Ez azonban nem újkeletű probléma, ha ez a politikai elemzői tevékenységnek leküzdhetetlen akadálya lenne, akkor a politikai elemzésnek, mint tudománynak, nem is lenne létjogosultsága.
Saját pályám során is gyakran szembesültem azzal, hogy az elemzők a részletek és a körülmények ismeretének hiányában, vagy éppen manipulált információk birtokában tévútra keveredve irreleváns következtetéseket vontak le. Ez azonban korántsem szükségszerű, és az ellenkezőjére több példa akad.
Tény, hogy a kívülálló politikai elemző ritkán van minden releváns információ birtokában, de ettől még láthatja tisztán egy folyamat lényegét, és levonhat érvényes következtetéseket. Az állítás inverze is igaz: sokszor azok a politikusok is téves következtetést vonnak le, akik ismernek minden rejtett, titkolt körülményt.
 |
Nem szeretnék a valódi tudatlanság, sarlatánság védelmezője lenni. Aki tényleg tudatlan, és itt most nemcsak a tényekre és körülményekre, hanem a tudományos kutatás és elemzés szabályaira vonatkozó tudatlanságra is gondolok, az valóban sok kárt okozhat a szakmának. Bizonyára ilyenek is vannak a magukat politikai elemzőknek nevezők között, de a szakmai közösség feladata, hogy ezeket kitessékelje a céh védelméből.
Török Gábor nekrológja elsietett volt, de jól tette, hogy felhívta a figyelmet a politikai elemzések körüli tisztázatlanságokra, és remélhetőleg elindítja a kívánatos öntisztulást.
Meggyőződésem, hogy Magyarországon is, ahogy a nálunk szerencsésebb országokban, szükség van a tudományos alapokon nyugvó, hiteles politikai elemzésekre. Erre rá fog ébredni a politika, a média és talán a közvélemény is, bár utóbbi sehol a világon nem igazán fogékony a részletgazdag elemzői véleményre.
Erre csak akkor van esély, ha működésbe lépnek a szakma önvédelmi reflexei.
A szakma elemi érdeke, hogy világosan elváljon a tudományos elemzés a pártpolitikai propagandától, az infotainment médiazsurnalizmusától és elemzői celebkedéstől.
Lesz ebből valami?
Csakis akkor, ha a politikai elemzők nem melankolikus nekrológokat írnak, hanem maguk is jó példával járnak elől. Drukkolok nekik.
