Az nem így megy – nem megy sehogy. Avas szag, nem vicces, nincs benne semmi vidámító, egy végképp lezártnak hitt, „legalább ezzel majd nem kell foglalkozni többé” ügy merül föl újra a régmúltból, konkrét valami ebben az inkább csak bizonytalanságokat, mint konkrétumokat mutató katyvaszban. Amikor az ezer megoldhatatlan és megúszhatatlan mellé előpofátlankodik valami, amiről már azt hitted, megúsztad. Nyilván ilyen a létezés szerkezete, lehet tudni, de kalkulálni vele, hát az azért mégiscsak kimerítő. Nyűgös. Nyűgét s nyilait. Nos.
Szóval, a vízerőmű igazi komcsi ügy. Általában vízerőművek sem komcsik, sem nem-komcsik: ez komcsi. Amolyan megregulázzuk a természetet, vas és acél országa, elvtársak, fordítsuk vissza a folyó-elvtársakat!, a létezett szoc. alatt találták ki, közösben a testvéri csehszlovákokkal. Akiknek amúgy semmi a Duna, azon kívül, hogy Trianonnál jól jött mint határfolyó. Épp csak érinti Pozsonyt, melyhez érzelmileg mintha szintén közük sem volna, a város szívébe vezetett autópálya miatt simán letarolták a történelmi zsidónegyedet, az autók öt-hat méterre zuhognak el a magyar királyokat koronázó templom előtt. Ők megcsinálták – gyomorforgató látvány a bősi erőmű –, mi nem. Elengedtük szépen, ahogy a bibliai történetben az anya elengedi gyereke karját, ha kitépnék a kezéből. 50 terrawatt/órát termel a szlovákoknak – termeljen, nem érdekel! A durván ellenségképző, egymást ledaráló kuruc–labanc, nyugat–kelet, népi–urbán’ magyar kétosztat még nem tombolt akkoriban, a fennállót mind, közösen opponáltuk: tiszta beszéd, az igen igen, a nem nem volt, ami ezenfelül van, a gonosztól való (Mt 5.37). Vonultak a lelkes magyarok a Margit hídon, volt valami ártatlan, zsenge zöld az egészben. Piros, fehér stb. Színes. Kék volt a folyó. A Dunában úszik egy hal, a legnagyobb fiaival. Nem reális. Ez itt most fekete. Paks fekete. Sötét, zárt és valóságos, mint Putyin Budapesten átrobogó páncélautója.
