Levedlem magyar bőröm, levedlem szorongásomat, gyanakvásomat, ingerültségemet, haragomat, rosszindulatomat, gőgömet és sértődöttségemet, és közben észreveszem, hogy ez mind ugyanaz, ez egy anyag, a bőr, amelyben élek, európai bőr, kelet-európai bőr, magyar bőr, levedlem szépen lassan egy hónap, öt hét alatt, levedlem az általános félelem, a halálfélelem bőrét, nem szúr már a szívem, mert nem félek tőle, és a májam sem zsugorodik, mert nem félek tőle, nem gondolok rá, a halál érdektelen, barátságos, távoli ismerős csupán, egyelőre nem vagyok kíváncsi rá, nem reszketek már, hogy valami történni fog, valami rossz, nincs rajtam már a bőr, amiről nem is tudtam, hogy rajtam van, hogy van, hogy ebből van, most levedlem szépen az idegesség és izomgörcs bőrét, a magyar bőrt, amit a halálfélelem anyagából szőttek, aztán, ahogy közeledik a pillanat, mint az ár, az indulás pillanata, az ár érkezésének pillanata, amely mindent elmos, idefent a tízmilliós nagyvárosban, az indulás előtt, kapkodva és idegesen, mintha sietnék valahová, elkezdem magamra húzni ezt a bőrt, a magyar bőrömet és szépen lassan felkúszik a testemen a szorongás, a gyanakvás, az ítélkezés, a harag és ingerültség, és a halálfélelem, egy instant kávét iszom és gyorsan gépelek, mert ez most az utolsó pillanat, még kapok levegőt, még nem fedte be az arcomat, még szippant egy utolsót az élő ember, de hamarosan beterít és eltakar, és a nedves, agyagos föld súlya alatt a süket és vak és szagtalan sötétségben ébredésre vár majd az emlékezet.
Fotó: Facebook/A Pele que Habito
