Volt egyszer egy aranyos, kislány*, az Emberi Erőforrások környékén mindenki szerette, aki csak látta, még L.Simon László is, de legjobban mégis az alacsony összegű nyugellátásban részesülő, korhatár előtti öregségi nyugellátásra nem jogosult nagymamája szerette.
A Nyugdíjbiztosítási Alapra támaszkodó nagymama boldog volt bár az esélyteremtéstől távol, és a demográfiai idősödése ellenére az erdőben élt, egy átmeneti szálláson, nem teljesen komplex szolgáltatásokkal, mint megváltozott munkaképességű járadékos. Háza a Családok Otthonteremtési Kedvezményéből épült, a szomszédos település nemzeti önkormányzata hathatós támogatásával, melyhez a pénzügyi alapot az Országos Roma Önkormányzat biztosította, máig kideríthetetlen forrásból.
A ház építéséhez szükséges vályogot az összetartozás és összetartás jegyében a segítségre szoruló, nehéz helyzetben élő, nélkülöző és elmaradott, periférikusan kiszorult roma nemzetiségű falubeliek verték, mint az együttműködő társadalom legjelesebb képviselői, komplex megközelítésben és társadalmi együttműködésben.
Amíg a vályogot verték, átmeneti szálláson laktak, de asszonyaik kérésére ott is eleget tettek a társadalmi erőszaknak. Szabadidejükben és ebéd után közösségépítésben, közösségfejlesztésben, és társadalmi felzárkózásban vettek részt.
A nagymamának önkéntes tevékenysége nem volt, zavarta az is, hogy siket. Néha kapott egy értesítőt a kríziskezelő központtól, melyben rákérdeztek az Emberi Erőforrások Minisztériumának jó szándékú alkalmazottai, hogy na, hogy érzi magát, és érzi-e bármi hiányát is a Titkos Menedékházban. Ezt a nagymama kapcsolati erőszakként értékelte, összetépte, és a kukába hajította, és még azt is hozzátette, fene essen belétek. Ennek ellenére évente kapta meg a költségvetési támogatást, és a szolgáltatói nyilvántartásba vételt igazoló dokumentumot.
A nagymama azt sem tudta, mit adjon neki, mivel keresse a kedvét kis unokájának, mert hiába várt a nyugdíja reálértékének megőrzésére. Egyszer, 2012-ben, épp a tevékeny időskor és nemzedékek közötti szolidaritás európai évében egy szép piros bársonysapkával jutalmazta a korhatár előtti ellátásban, s mivel az olyan jól állt a kislánynak, hogy azontúl mindig csak azt hordta, el is nevezték róla Piroskának. Piroska tudta, hogy ő nem izraelita, és azt is, hogy se nem muszlim, se nem muzulmán, mert nem csadort kapott a nagymamájától, hanem piros sapkát.
Azt már nagycsoportos korában elhatározta, hogy ha betölti a 16. életévét, krisnatudatú lesz, bár hezitált, mert nem sok jót hallott az állam és az egyházi közösségek együttműködéséről, meg az állam és az egyház összefonódásáról, mely kifejezés ebben a kurzusban természetesen szóba sem jöhet, ahogy azt a Nemzeti Erőforrások Minisztere előírta. A manapság kimondhatatlan állami kultúrpolitikát fölváltotta az állami szerepvállalás, és ez nagyon tetszett Piroskának, ezért is gondolta, hogy a tiltott szekta helyett a krisnatudatúak vallási közösségében keresi meg a helyét és istenét.
Piroska okos kislány volt, a Nemzet Tanítóinak tanterve szerint oktatták az egzisztenciájukért cserében nemzeti érzelműekké lett pedagógusok, életpályájukat odavetve. Piroska időben megkapta a gyermekjóléti alapellátást. Egyszülős családban élt, egyetlen anyja az egyetlen gyermekét egyedül nevelő szülő volt, de végképp nem szingli, mert ezt a szót sem használhatjuk. Piroska nem szingli, de egyszülős édesanya barátnői körben gyakran beszélt a nők és a férfiak társadalmi egyenlőségéről, meg a nők és férfiak harmonikusabb együttműködéséről.
Egyszer azt mondja Piroskának a várandós gondozásban részesülő édesanyja: – Gyere csak, kislányom! Arra gondoltam, a mai napon részt veszel a fenntartóváltásban. Itt ez a kalács és egy üveg bor, vidd el a nagymamának az utógondozó otthonába. Beteg is, gyönge is, és ma már a demográfiai idősödés határig jutott, jól fog esni neki ez a néhány falat. Indulj el jó korán, még mielőtt beáll a hőség. Ha kimész az utcára, viselkedj rendesen, úgy, ahogy a koragyermekkori képességgondozás alatt megtanultad, ne térj le az útról, mert eleshetsz, és akkor te is fogyatékos személy leszel, ülhetsz a kerekesszékben. Ha elesel, eltörheted a sok mindenre használható üveget, és akkor a csecsemőkortól az idősödésig jutott, gyengén látó nagymamádnak semmi sem marad. Ha belépsz a szobájába, ne felejts el köszönni, és ha kilépsz elköszönni!
– Minden úgy lesz, ahogy mondod – felelte Piroska a pedagógus-életpályára lépett, strukturális átalakuláson átesett édesanyjának, és mielőtt búcsúzóul megölelte, azt mondta a kötelező iskolai közösségi szolgálatban tevékenykedő, évek óta várandós édesanyjának: – Balog Zoltán legyen a nevem, ha ennek a mesének egyetlen szavát is értem!
(A mese folytatásáról, röviden: Piroska otthon maradt, és hol a Nemzeti Erőforrás Minisztert emlegette, hol az édesanyját. A farkas elolvasta a Miniszter brosúráját, fölvágta a hasát, köveket rakott bele, és belefojtotta magát a Nemzeti Erőforrásba. A nagymama estig várt Piroskára, és mivel nem jött, megette a 20 millióért fácánozó vadászt.)
* Az írásban dőlt betűkkel szedtük az eredeti Piroska és a farkas mese szövegét.
