Az Apáczai elit iskola volt, amit a hatvanas évek végén azért alakítottak át, az első nyolc osztály termeiből azért lett kollégium, hogy méltó, budapesti otthona legyen a tehetséges vidéki ifjaknak, akik itt különb körülmények között tanulhattak, mint a szülőfalujukban. A dolog nem tett jót a nagyhírű intézménynek: a tanárok egy része elment, mert az óraszámuk alapján kaptak nyugdíjat, az meg itt csökkent. Ha abban a reményben bontottak meg létező közösségeket, hogy azokból az új jövevények keltető-házai lesznek, akkor tévedtek. Ha azzal az elő-felvetéssel költöztették be a palántákat néhány napra leendő osztálytársaik lakásába, hogy gyorsabban illeszkednek majd be a nyüzsgő fővárosi életbe, akkor eltévesztették a házszámot, mert hiába volt az igyekezet, a jóindulat, ha a szituáció legtöbbünket zavarba hozta, másoknak megalázó volt.
A múltamnak ezt a töredékét egy időközi választás második lépcsős sztorija juttatta eszembe.
Konkrétan a február 8-ai, mezőtúri, időközi önkormányzati voksolás, ami előtt fél nappal szellőztette meg az Index – lehet ilyen véletlen? -, hogy Kötél János, a Jobbik jelöltje, korábban cigányok lelövéséről, felakasztásáról írt, ami a településen élők azon részét, aki végül elment szavazni – 446 érvényesen leadott voks volt –, nem befolyásolta olyan nagyon, mert nagy fölénnyel képviselőtestületi embert csináltak belőle. Akik viszont felhorgadtak a vállalhatatlan kijelentéseken, azok kedvéért Vona elnök arra kötelezte a győztest, hogy „a Jobbik programjával való azonosulás érdekében” költözzön három napra Jónás Kálmánhoz, a párt cigány származású, hajdúszoboszlói elnökéhez.
Hogy mi van? Hogy tessék? Hogy hova? Hogy minek?
Kötél – szemben velem – nem akadt ki az ötleten, zokszó nélkül tudomásul vette, csupán időt kért, hogy a munkahelyén megoldhassák szabadságolását, ami pont elég volt a leleményes Indexnek – lehet ilyen véletlen? -, hogy kikurkássza azokat a zsidózásokat, amiket a világhálóra írt a leendő vendéglátó.
Kötél János (Fotó: Hír24/Neményi Márton)
A huszonkettes csapdáját, avagy a róka fogta csukát Köves Slomó – a hazai antiszemiták nagy domesztikálója – azzal próbálta feloldani, hogyha „három napra nem is, de egy kóser szilva társaságában szeretettel látja egy ismeretterjesztő beszélgetésre” Kötél és Jónás urakat. De Köves a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat külső tagjaként sem gondolhatta komolyan így a zéró toleranciáról, vagy a bekvártélyozásról. Ha egy rabbi összetéveszti magát az ételszaggal – az tényleg egy perc alatt beeszi magát a ruhába, szemben azzal a bizonyos három nappal, vagy a közös ivászatra fordított idővel -, az nem közvetítés, hanem megélhetési-populista kabaré.
Ahogy azt a Móricka elképzeli…
Nem tértem magamhoz, hüledeztem, nem úgy, mint Kálmán Olga, aki zavarában addig kacérkodott Vonával – tessék mondani, miért kokettálnak az ATV-ben a Jobbikkal? -, amíg az Egyenes beszéd nagyasszonyát be nem vitték az erdőbe, ahol a sok fától nem látta, hogyan változik antiszemitából a magyar zsidóság pártfogójává Vona. Én eközben fogtam a fejem, és azt kérdeztem magamtól bambán, hogy: mi van, hogy tessék, hogy miért kell itt bárkit is szabadságolni, kóser pálinkáztatni, miért gondolja Vona, hogy egy last minute Hajdúszoboszló nyarat csinál? Miért vakok és süketek? Hogyan lehet látványpolitizálással, tévés és honlapos magamutogatással becsapni embereket?
Nem szólva arról, hogy a frászkunyhóba van, hogy Vona szabadon rendelkezik Jónás és Kötél tagok idejével, amikor előbbi lakását, annak tulajdonosának tudta és beleegyezése nélkül utóbbi rendelkezésére bocsájtja?
Ebben a sok szempontból Kész átverés! – című műsorra emlékeztető szituációban Jónás jó érzékkel ismerte el, hogy politikailag nem volt korrekt – ettől azonban nem bízott jobban Kövesben, aki egyszer már megfutamodott Vona elől -, és szerinte a felhajtás csak azoknak jó, akik az állt érdekében, hogy fontos témák elenyésszenek.
Itt és ekkor húzott cezúrát, a médiát keresztül-kasul haknizó Vona, akinek elege lett a Jobbik borzasztó tagságából, ezért eldöntötte, hogy innét csak „előrevivő kérdésekkel kíván foglalkozni”. És onnét nem asszisztált többé a „műbalhékhoz”, nem magyarázkodott mások ostobasága miatt, nem kért bocsánatot helyettük, nem büntetett meg senkit, cserébe meg sem dicsért, mert immáron nem érdekelte, hogy mit posztolgatnak a tagok, mert azok innét nem képezték a párt „hivatalos kommunikációs felületét”.
Könnyen megtehette, hiszen a Jobbik-tagok/szimpatizánsok emlékezetében a múlt képlékeny, könnyen átírható. Hogy a nagy regélő Vona a hol volt, hol nem kezdetű mesében nem említett visszaható hatályt, hogy nem rehabilitálta Kötél Jánost, csak azért történhetett, mert már tudta, hogy alig négyszázezer főre van a Fidesz támogatóitól.
Végre megint csámcsoghattak a Simicska-beszédből ocsúdó liberálisok és konzervatívok, akik valamiért nem emlegették a Jobbiknak beígért pofonokat, amivel az elszemtelenedő pártot kívánta korábban helyretenni a miniszterelnök.
A „Jobbik árja” először február tizenharmadikán tetőzött, amikor az angyalföldi képviselőtestület azért ítélte el kollektívan Benke László önkormányzati képviselőt, mert „durván, kegyeletsértően, kirekesztő módon ülve maradt, amikor a többiek állva emlékeztek meg az elhunyt dr. Schweitzer József főrabbiról, a kerület díszpolgáráról”.
Felszólították a pártot, hogy határolódjon el Benke Lászlótól. A Jobbiknak ekkorra azonban már annyira fülig ért a szája, olyan mértékben érezte magát nyeregben, hogy egy frászt határolódott el, sőt, Vona kimondta a verdiktet: „a Jobbik nem ad ki semmiféle utasítást, útmutatást a megemlékezést illetően, az elhunyt személyének emlékével ugyanis nem kívánunk foglalkozni”.
Schweitzer József (Fotó: MTI)
Hogy mi van? Hogy tessék? Hogy mivel nem kívánnak foglalkozni, mihez nem adnak ki brossurát ezek a „barbárok”, akiknek az emlékezetpolitika csak egy börze, aminek napi árfolyama van, és aki a magatartási kódexét a napi érdekük szerint fogalmazzák meg újra, meg újra?
Értsék végre meg, hogy itt most nem a politikailag korrekt viselkedés mikéntjéről és hogyanjáról, aktualitásáról vagy idejétmúltságáról értekezem jobb- és baloldali olvasóknak.
Hanem a kétszer kettő józanságával szólok, rázom a csengőt, hogy ébresszék fel belső hangjukat, hogy az ismét emlékeztesse őket arra, amit otthon, a szüleiktől tanultak mindenféle politikai noszogatás nélkül – a félreértés elkerülése végett a tisztességről beszélek -, amitől reflexszé váltak az automatizmusok.
Ha hallgat a belső hang, mert elromlott, mert befogták a száját, akkor nincs olyan külső személytől származó útmutató, vagy utasítás, amitől beindulna. Olyankor tehát nagy a baj, mert felnőtt korban nehéz újra bevésni, amit gyerekként egyszer tudomásul vettünk, vagy megtanultunk. Hogy a gyász feketéje nem divatszín, a ravatalozó nem futballstadion, hogy kizárt, hogy azt mondjuk fitymálóan, hogy „a képviselő-testületi megemlékezést nem tartjuk az ország előrehaladása, az itt élő jóléte szempontjából releváns eseménynek”.
Hogy mi van? Hogy tessék? Hogyan kerül egymás mellé az előrehaladás és a releváns esemény?
Hogy minek tartja, minek nem Vona Gábor – engem legalábbis -, nem érdekel. Hidegen hagy. Az viszont, hogy az „üggyel kapcsolatban” semmilyen lépést nem terveznek, arra kényszerít, hogy ott is ablakot nyissak, ahol nincs.
Levegőt!
Mert ki kell szellőztetni magunkból a hullagyalázás másoknak édes bűzét: „… nagy kár, hogy pont az ő személye körül alakult ki ez a vita… De! A helyzet az, hogy ez az esemény is csak arra világított rá, hogy a magyar társadalom és a zsidó közösség között vannak kibeszéletlen és zsigeri ellenérzések.”
Hogy mi van? Hogy tessék? Hogy mire világítanak a zsigeri ellenérzések? Kérem szépen, remélhetőleg ez itt nem a vicc Lengyelországa, ahol nincs antiszemitizmus, de volna rá igény. Annak, hogyan viszonyulunk Schweitzer József elmúltához, nincs semmi köze a politikához, a közvélemény kutatásokhoz, a pártok sorrendjéhez, a népszerűségi listákhoz, akkor sem, ha ebben az országban sokan éltetik a halottgyalázókat.
Vona Gábor (Fotó: Hír24/Neményi Márton)
Mi ilyenkor a teendő? Szíthatok-e közfelháborodást komoly okokra hivatkozva? Ez a kérdés elméleti felvetés volt, amíg Tóbiás József megpróbálta kikövetelni a kikövetelhetetlent – második árhullám -, amikor február 16-án, parlamenti felszólalása végén, arra kérte a jelenlevő képviselőket, hogy egyperces néma csenddel emlékezzenek meg a február 6-án elhunyt főrabbiról.
Tóbiás feltehetően ki akarta ugrasztani – emberségről példát, vitézségről formát – a nyulat a bokorból. Kezdeményezése azonban bennem is zavart okozott volna, mivel megnyilvánulása – a tévedés minimális kockázatával – a politikai haszonszerzés tipikus példája volt, egy ijesztő, és – sajnos – nehezen megbocsájtható tévedés, amire jól reagált rá a Ház elnöke. Okosan kérdezte, hogy egyeztetett-e a szocialisták frakcióvezetője a többiekkel, mert, ha nem, akkor én mondom – tehát nem Kövér László -, hogy ez provokáció. Idézem a Tisztelt Ház elnökét: „vannak írott és íratlan szabályok a Parlamentben, amit áthágott Tóbiás”. És abban is volt igazsága, hogy „nem hozzuk az embert kényelmetlen helyzetbe, hogy az egy tiszteletre méltó embernek a meggyalázása legyen”.
Hát igen. Üstökön lett ragadva a lényeg. A méltatlanság neve Kövér szóhasználatában – elnézhető a tévedése – a kényelmetlenség. De ez is valami. Nem pontos leírása a helyzetnek, de érzékeltetése a nem-stimmelésnek, és én ma, ennyivel is beérem. Tóbiás viszont szerintem ma sincs tisztában tette súlyával, hogy nem arról volt szó, hogy rossz pillanatot választott cselekedetéhez, mert ehhez a tetthez sosem találhatott volna ideálisabb időpontot, ugyanis olyan egész egyszerűen nem létezik, mivel nem lehet másokat sem így, sem úgy erkölcsi nyomás alá helyezni. Elvárni sok mindent lehet, de kikövetelni, azt már nem, az önkéntesség nem forszírozható.
Ezek után szívesen belenéztem volna azoknak a képviselőknek a fejébe, akik egyperces néma felállással emlékeztek meg dr. Schweitzer Józsefről – ezúttal Novák Előd nem állt fel -, ahogy bekukkantanék azon honfitársaim kobakjába is, akik ezek után – lehet hozzá bármilyen indokuk! – a Jobbikra szavaznak majd, és hosszabb – remélhetőleg inkább rövidebb – időre összeköltöznek a báránybőre bújt farkassal, mert még nem ébredtek fel ebből a rémálomból.
Kérem, hagyják őket szenderegni, mert eszmélniük óra és utasítás nélkül kell.
Ennyi.
