Egy közgazdászhallgatóknak adható aktuálpolitizáló példa ezúttal így kezdődhetne: két erős autó rohan egymással szembe, a „K” jelű legalább harmincszor nagyobb tömegű az „S” jelűnél, az „S” viszont sokkal gyorsabb. Fejtse ki, mi fog történni, de ne az impulzus-megmaradás tételével.
A feladvány természetesen játékelméleti, természetesen a gyáva nyúl, és természetesen „K” a kormány, „S” pedig Simicska. Az eredeti Neumann János féle verzió több szempontból is bonyolítva van, például azért, mert nem két egyforma tömegű járműről van szó. „S” az ütközésben megsemmisül („sőt, már lehet, hogy előtte megölnek” – mondja némileg túldramatizálva a helyzetét), de „K” vezetője is alaposan megsérülhet. Nem szimmetrikus a helyzet, ahogy általában az életben sem szimmetrikusak a dolgok.
Aki ismeri a gyáva nyúl játékot, az tudja, hogy a peremfeltételek a súlyozás miatt kicsit megváltoznak, ám az alapképlet mégiscsak az, hogy mindkét fél arra törekszik, a másik térjen ki előle, de azért mindketten leginkább az összeütközéstől félnek. „S” mivel kisebb, igen csak racionális technika a részéről, hogy úgy tesz, mintha megbolondult volna. Megpróbálja elhitetni, hogy ő ugyan egy kisebb tömegű jármű, de fel van készülve rá, hogy meghal, hiszen már nála a fék és a kormány sem működik. „K” ha ezt elhiszi, el fogja kapni a kormányt, megegyezésre, békítésre, gazdasági megállapodásra törekszik majd, elvégre itt mégiscsak egy üzleti kérdésről van szó.
„S” – és ez szintén a játszma része – igyekszik elhitetni, hogy ez a részéről személyes, semmi köze az anyagiakhoz, egy megromlott barátság öngyilkos lépése, másfelől azonban a Hír Tv (ez ugye „S” járművének legerősebb része) már úgy mondja be a híreket, hogy médiaháború várható, ha a reklámadó mértékében nem tudnak megállapodni. Mégiscsak racionális üzenetet küld.
Amit mi kívülállók nem tudunk, hogy valóban elromlott-e „S” autója, vagy ez csak a műsor része. Néhány részlet arra utal, hogy nem (ld. fentebb az üzleti ultimátum), másrészről viszont úgy tűnik a meghibásodás drámai, hiszen már olyasmit vág a másik fejéhez, amit normális ember nyilvánosságban nem tenne. Ez a magát meghibásodott állapotú autóként megjelenítő pedig nem átallja azt mondani, hogy mostantól fogva új független médiái lesznek az országnak, és ezt neki köszönhetjük majd.
Ez már önmagában abszurd, de vegyük azért komolyan, mert hátha mégse bolondult meg, csak úgy tesz. Akkor meg a „mostantól fogvá”-val van baj, mert a független média imázs nem születik meg egyik pillanatról a másikra, azt hosszú évek alatt építik fel, és aztán elég könnyű elveszíteni.
Ha az ősbűnig szeretnénk visszamenni, az a rendszerváltás utáni média-egyensúlytalanság konzervatív újságírói értelmezésében keresendő. Nem kétséges, hogy ebben az időben liberális médiafölény volt közszolgálatban és írott sajtóban egyaránt. Sokat panaszkodtak a konzervatív újságírók arra is a Horn időszakban, hogy az állami reklámok nem találják meg őket. A liberális oldal kioktató és vérlázító volt a számukra. Egyszer már bocsánatot kérhetnének emiatt a kioktatás miatt, mert azt felelték, hogy a konzervatívok csináljanak jó médiát, akkor majd lesznek fogyasztóik, és akkor majd lesz hirdetőjük is. Érthető tehát, hogy a konzervatív újságírók fel voltak háborodva. Nem sokkal később a liberális oldal is megtudta, hogy a szabad demokratikus piac ideája nem létezik, a dolog nem úgy működik, hogy akinek jó a médiája, annak van pénze is.
Fotó: Hír24/Pál Anna Viktória
Ebben az áldatlan állapotban a konzervatív újságírók kiléptek a MÚOSZ-ból, megalakították a saját szervezeteiket, és a helyzetet háborús állapotként határozták meg. Háborúban pedig ugye mindent szabad, többek között nem szükséges a korrekt hírértékre épülő híradás, nem kell törekedni a pontos tájékoztatásra, nem kell meghallgatni a másik fél érveit, vagyis általában nem kell betartani az újságírói normákat, beleértve a nyilvánosságban elvárható polgári közbeszédet. (Gondoljunk csak az első Bayer Zsolt írásokra, aki mára maga is elhatárolódik a saját stílusától, noha változtatni már nem tud rajta.) Mindezt a konzervatív újságírók – már ha valaki számon kérte rajtuk – egy szóval úgy igazolták: kiegyensúlyozás. Azért nem törekszünk az objektivitásra, mert a mi küldetésünk – mondták -, hogy kiegyensúlyozzuk a liberális médiafölényt.
Lássuk be, ez inkább politikai, mint médiaküldetés. Tehát még meg sem történt a rendszerváltás, mely végre szabaddá tette az újságírókat a politikától, és máris beleragadtak megint. Egyébiránt kölcsönösen, minden oldalról. Elismerjük, hogy kiegyensúlyozatlan volt a médiavilág, és jogos volt a sértettség, de attól még, hogy tudjuk az okát e viselkedésválasztásnak, még nem tartjuk megbocsáthatónak. Hogy ez tévút volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy mára a közszolgálati média hírszerkesztői azt sem tudják, hogy hiba kihagyni Merkel és Orbán találkozójából az illiberális kérdésre adott reakciókat. Korábban mindenki pontosan tudta, hogy mi volna a helyes, csak háború volt, és jogot formáltak a manipulálásra. Mára nincs liberális médiafölény, s az a gyanúnk, hogy a korábban meglévő szakmai tudás is elveszett. Az a félelmünk, hogy tényleg nem tudnak hírt szerkeszteni, nem csak nem akarnak. Mélyebben vagyunk tehát, mint a kiindulópont, szemben azokkal a nyugati demokráciákkal, ahol az internetes inváziót mégiscsak valamelyest ellensúlyozta, tanította, egy létező újságírói etika.
Az ősbűn részese az „S” médiabirodalmához tartozó stáb is, és pusztán azért, mert „S” bejelenti, hogy mostantól a nála dolgozók függetlenek lesznek, csak felmerül a kérdés, hogy ugyan mitől?
Nem állítjuk, hogy a médiumok a nyugati világban nem állnak be valamelyik érdekcsoport mögé, de mindezt igen burkoltan teszik, törekszenek a szakmai tisztességesség látszatára, betartanak bizonyos fair play szabályokat stb. A nyílt hadüzenetnek semmi köze sincs az újságírói tisztességhez. (Egy idevágó sztorit hallottam, még a 90-es években. Egy BBC-s újságírónak telt be a pohár, és azt mondta, ha X.Y politikus nem mond le, hajlandó vele megmérkőzni, de már nem újságíróként, ez esetben otthagyja az újságírást, és elmegy politikusnak.)
„S” médiabirodalmában szó sincs tisztességességről, szakmai hivatásról, épp ellenkezőleg, egy új tulajdonosi nyomás jelenik meg. A függés továbbra is megmarad, csak most nem K-tól, hanem tőle. Megint csak utalva a nyugati tapasztalatokra, a menedzser és a tulajdonos közti viszony sehol sem ideális. A tulajdonosok többnyire visszatértek a médiavállalkozásuk befolyásolásába, és nem pusztán a bevétel érdekli őket. Nem tudott elválni egymástól a szakmai menedzsment és a tulajdonosi szféra, mint azt sokan remélték, akik a demokrácia fejlődéseként a menedzserkapitalizmust vizionálták. De azért a kontraszt itt is minden bizonnyal megvan a Lajta két oldalán. S ha már a helyzet ennyire szakmaiatlan és kiszolgáltatott, elképzelhető ezek után, hogy „S” médiabirodalmának hitele marad a közönség előtt?
Médiaszociológusként azt mondanám, hogy ez kizárt. A média legfőbb értéke a hitelessége, ahogy régen a fiatal lányok legfőbb értéke a tisztességük volt. De ahogy a nemek világában a szüzesség már nem feltétele annak, hogy a párkapcsolati piacon az ara eladható legyen, úgy lehetséges, hogy a mai társadalomban már előállhat egy olyan helyzet, amikor „S” hitelessége épp abból adódik, hogy „K”-tól független. Nagyjából ennek példáját már láthatjuk is az RTL Klubnál. Nem igazán hiszek abban, hogy ez a varázslat sikerülhet az „S”-birodalomnak is. Illetve csak abban az esetben, ha maga „K” ketté válik: egyik részük követi Orbánt, másikuk pedig egy új konzervatív pólust tud teremteni. „S” egy ilyen politikai jobboldali osztozás nélkül gyors kivérzésre van ítélve, s ha ezt ő is így látja, valószínűleg mindent megtesz a politikai oldal felosztásáért is. Csak média kontra kormány konfliktusként a két jármű egymás felé száguldása neki még akkor is végzetes, ha ebben a konfliktusban „K” rántja el a kormányt.
Jó, mondhatja „K”, nyerje meg ezt a csatát „S”, a háborút viszont én fogom megnyerni, mert kiéheztetem.
Visszatérve a gyáva nyúlra csak az a diák tudja jól megközelíteni a feladványt, aki elszakad a játékelméleti logikáktól. Sajnos a játékelméletek – a tudomány! – nem ad kézzelfogható modellt. Egyrészt azért, mert lehet „S” már régen nem racionálisan viselkedik, másrészt pedig azért, mert „K” egyetlen veszélye hogy maga esik szét.
Zsolt Péter, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatási igazgatója
