A cikk első részében azt néztük meg, miért rossz Magyarországnak a keleti gazdasági modell átvétele. Most arról lesz szó, hogy politikai értelemben miért nem kellene példaképnek tekintenünk az illiberális országokat.
Második állítás: a nyugati liberális demokrácia, mint kormányzati forma, válságban van.
Ez sem teljes badarság, de azért álljunk meg egy szóra! Kétségtelen, hogy az Egyesült Államokban – az első számú liberális demokráciában – nagy bajok vannak a jogalkotási folyamattal. A törvényhozás lényegében lebénult az elmúlt néhány évben, felmérések szerint évtizedek óta nem volt olyan mély az ideológiai szakadék a pártok között, mint most. Szinte nincs olyan ügy, amiben a demokraták és a republikánusok egyetértenek, ennek következtében a Kongresszusban érdemi munka helyett az egymásra mutogatás ősi mesterségét gyakorolják a képviselők és szenátorok. A párpolitikai lövészárokharc miatt az elmúlt években többször majdnem fizetésképtelenné vált az USA, ami jelentősen rontott a liberális demokrácia, mint kormányzati forma renoméján.
A kiváltó okokról megoszlanak a vélemények, vannak, akik a polarizált médiára, egyesek az ideológiai puritanizmusnak kedvező választási rendszerre, mások a választókerületekkel való babrálásra mutogatnak. Világos, hogy reformra van szükség. Egyvalamit azonban senki nem hibáztat: a liberális demokráciát. Nincs olyan komolyan vehető amerikai politikai szakértő, aki azt mondja, el kellene törölni a liberális demokrácia két legfontosabb vívmányát: a fékek és egyensúlyok rendszerét, illetve a hatalmi ágak szétválasztását, csak hogy olajozottabban működjön a törvénygyár. A végrehajtói, bírói és törvényhozói hatalmat elkülönítő és korlátozó biztosítékok rendszere nélkül az éppen hatalmon lévő párt könnyedén ráerőltethetné akaratát az országra. Vagyis az történne, ami most épp Magyarországon zajlik.
Az illiberális állam építése, amiről Orbán Viktor beszélt, lényegében a fékek és egyensúlyok rendszerének leépítését jelenti. A miniszterelnök nem diktatúrát vezetett be, csak a liberális demokráciát vezeti ki.
Fotó: Neményi Márton
Ez azt jelenti, hogy a kormány hatalmát Magyarországon lényegében már csak a négyévente tartott parlamenti választások korlátozzák, ami elég nagy baj. Erre figyelmeztetett Rui Tavares portugál EP-képviselő, illetve Kim Lane Scheppele amerikai jogászprofesszor is. Mivel őket már lejáratta a kormány, ezért helyettük javaslom tanulmányozásra a London School of Economics elemzéseit (itt és itt), amelyek lényegében ugyanazt mondják: a Fidesz visszaélt kétharmadával és alkotmányos puccsot hajtott végre. De ezek az elemzések is nyilván a magyar baloldal által irányított globális kormányellenes összeesküvés részei, azé a magyar baloldalé, amely egyébként még önmaga megszervezésére is képtelen…
Az illiberális demokráciának van egy kétségtelen előnye: gyors és hatékony, mármint ami a politikai döntések végrehajtását illeti. Nincsenek elhúzódó viták, hosszas egyeztetések, ütköző érdekek. Ha a párt úgy dönt, akkor úgy lesz. Pont. A tüntetők meg, mint tudjuk, majd hazamennek. Az már egy ideje látszik, hogy ez a fajta kormányzás Orbán Viktornak nagyon szimpatikus. Erről beszélt 2009-ben Kötcsén is, amikor azt monda:
„…megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.”
Nagy bajban vagyunk, ha bejön a miniszterelnök számítása. Elmondom, miért.
Egyrészt, ez a felfogás hosszú távon ugyanúgy elnyomáshoz vezet, mintha egyszerűen diktatúrát vezetett volna be a miniszterelnök. Alexis de Tocqueville már 1835-ben figyelmeztetett a „többség zsarnokságának” veszélyére. Mint írta:
„Ha egy társadalomban a legerősebb párt könnyen összeszedheti erejét és elnyomhatja a gyengébbet, elmondhatjuk, hogy itt anarchia uralkodik, mint egy természeti államban, ahol a gyengébb egyén számára semmiféle biztosíték nincs az erősebb durvaságával szemben.”
Másrészt, Magyarország nem Kína. Az ázsiai országban nagyrészt azért működik az egypártrendszer, mert a meritokráciának több évszázados hagyománya van. Még a nyugati liberális demokrácia kínai kritikusai is elismerik, hogy ezt a rendszert nem lehet egyszerűen lemásolni. Kínában a politikai vezetők kiválasztása és előrejutása egy bonyolult, tapasztalatra és képességekre alapozott, teljesítményfelmérésekkel ellenőrzött, többlépcsős folyamat. A jelenlegi elnök például harminc évig mászta a ranglétrát, mire a csúcsra jutott. Mielőtt Hszi Csin-ping bekerült a döntéshozói elitbe, már akkora térségek közigazgatásáért felelt, mint egyes európai országok. Szijjártó Péterre Kínában egy biciklikölcsönzőt nem bíznának.
Lehetne sokat tanulni Kínától arról, hogy miként lehet kompetens szakemberekkel feltölteni a kormányzatot. Sajnos ezen a téren valamiért pont nem fújnak hazánkban keleti szelek.
Harmadik állítás: a nyugati vezetésű liberális világrend válságban van.
Ebben is van valami, de nem úgy, ahogy valószínűleg Orbán Viktor elképzeli. Ma már majdhogynem klisének számít, hogy a gazdasági, politikai, katonai hatalom szépen lassan Keletre vándorol, elsősorban Kína felemelkedése miatt. A komolyabb szakértők azonban mindig hozzáteszik, hogy ebből önmagában nem következik Amerika hanyatlása. Az Egyesült Államok jelentősége csak relatív csökken, ezt a folyamatot nevezi úgy Fareed Zakaria, hogy „rise of the rest”, vagyis a többiek felemelkedése. A pekingi vezetés tudja, és érdemes beletörődni nekünk is, hogy Amerika még jó hosszú ideig a világ domináns gazdasági, politikai, de főleg katonai szereplője lesz. Csak egy példa: Kína még csak most kezdi fitogtatni tengeri hatalmát partjai mentén, miközben Amerika mindenütt jelen lévő flottáival már évtizedek óta uralja a világtengereket, a Mexikói-öböltől a Kelet-kínai-tengerig. Nem lesz könnyű behozni ezt a lemaradást.
Kína felemelkedése ugyanakkor elkerülhetetlen, ami komoly kihívás elé állítja Amerikát és az általa dominált liberális nemzetközi rendet. Tisztázzuk, miről van szó. A liberális világrendet úgy lehetne meghatározni, mint az államok kapcsolatait menedzselő, nemzetközi szabályokra és normákra alapozott, nyitott rendszert, amely jelenlegi formájában nagyrészt a második világháború után jött létre az Egyesült Államok vezetésével. A rendszer olyan alapelvekre épül, mint például a nemzetállami szuverenitás, a demokrácia, a kollektív biztonság (ENSZ BT), a szabad kereskedelem (WTO), illetve az emberi jogok tisztelete. A legfontosabb célja tulajdonképpen az, hogy a valamilyen szinten szabályozott mederbe terelje a világ országainak konfliktusos ügyeit, hogy minimálisra csökkenjen a háború kockázata. Ebből a szempontból a liberális nemzetközi rend eddig sikertörténet: az utolsó nagyhatalmi háború hetven éve volt, ami az egyik leghosszabb békés periódus a világtörténelemben.
A kérdés az, hogy a rendszer képes lesz-e háború nélkül kezelni Kína megerősödését. Sok jel mutat arra, hogy igen. A liberális rend legnagyobb előnye épp az, hogy elvben mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak, vagyis – ha ügyesek – a kisebb vagy feltörekvő országok is haszonélvezői lehetnek, ezért jobban megéri csatlakozni hozzá, mint alternatív utakat keresni. Kína például a rendszer több elemét is előnyére tudta fordítani: a szabad kereskedelem eddig soha nem látott gazdasági növekedést hozott az országnak, és a belügyekbe való be nem avatkozás elvére is előszeretettel hivatkozik a pekingi vezetés, amikor a nyugati országok az emberi jogok tiszteletben tartását kérik számon rajta.
A nemzetközi rendre a legnagyobb veszélyt jelenleg nem Kína, hanem a putyini Oroszország jelenti.
Fotó: AP / Szergej Gunyejev
Moszkva az ukrajnai beavatkozással olyan általánosan elfogadott normákat rúg fel, mint például a nemzetállami szuverenitás, illetve a határok sérthetetlensége, arra hivatkozva, hogy speciális előjogok illetik meg az érdekszférájának tekintett országokban. Vagyis Kelet-Ukrajnában ki lehetne tenni a táblát:
„Üdv ismét a XIX. században!”
Tegyük fel a kérdést magunknak, milyen világban szeretnénk élni: olyanban ahol az erősebb országok szabadon megfélemlíthetik vagy akár elfoglalhatják kisebb szomszédjaikat, mert érdekük úgy kívánja, vagy olyanban, ahol a nemzetközi szabályok és normák mentén a többi ország összefog az ilyen viselkedés megakadályozására. Ha elítéltük az Egyesült Államok hamis bizonyítékokra alapozott 2003-as „megelőző” háborúját Irakban, akkor ugyanezzel a mércével el kell ítélnünk az ugyancsak hamis ürüggyel indított orosz agressziót Ukrajnában. És itt jön a képbe Magyarország.
Hazánk az Egyesült Államok által vezetett nemzetközi rend egyik haszonélvezője. A NATO a kollektív védelem elve alapján működik. Benne van a szerződésben, hogy Amerika köteles a segítségünkre sietni, ha támadás ér minket. Vagyis tagságunk a garancia arra, hogy velünk soha nem történhet meg az, ami Ukrajnával. Ez biztosítja, hogy ne kerüljünk még egyszer olyan helyzetbe, mint 1956-ban. Cserébe lényegében csak annyit kérnek, hogy Magyarország legyen demokrácia.
Épp ezért, amikor Orbán Viktor a keleti illiberalizmust élteti, putyini hatalomtechnikai eszközökkel dolgozik kétharmados rendszere bebetonozásán, majd mindennek a tetejére a jelenlegi hidegháborús viszonyok között tesz látványos gesztusokat Oroszország felé, ne csodálkozzunk, hogy az Washingtonban kicsapja a biztosítékot.
Az amerikai-magyar kapcsolatok megromlását – Hillary Clinton figyelmeztetésétől kezdve, Barack Obama civil társadalmas beszédén, illetve a korrupciós botrányon át John McCain szenátor kemény kritikájáig – ebben a kontextusban kell értelmezni. A jelenlegi helyzetben minden egyes Oroszország felé tett gesztussal az Amerika vezette liberális rend lebontásához, és végső soron egy veszélyesebb világ kialakításához asszisztálunk.
Fotó: Neményi Márton
A nyugati nyomás hatására az elmúlt hetekben a kormány látványosan hangnemet váltott az ukrán válság értékelésében. Már nem annyira elnézőek Putyinnal. Orbán Viktor ravasz külpolitikát ígér, ami lefordítva valószínűleg annyit jelent, hogy folytatódik a hintapolitika – ami ugye már korábban is olyannyira bejött hazánknak. Kár, hogy a washingtoni külügyminisztériumban nem idióták ülnek. Amikor néhány éve a Wikileaks nyilvánosságra hozta a titkos amerikai diplomáciai táviratokat, épp az volt a megdöbbentő, hogy milyen alapossággal és éleslátással elemzik a belpolitikai eseményeket.
Félreértés ne essék! Mindezzel nem azt akartam mondani, hogy a keleti nyitás rossz. Gazdasági értelemben a világ egyre dinamikusabban fejlődő térségével Magyarországnak szorosabb kapcsolatot kell kiépítenie. Orbán Viktor viszont ennél jóval többet tett, mondhatni elment a falig.
Ha Magyarország a nyugati szövetségi rendszeren belül akar maradni, élvezve annak nyilvánvaló gazdasági és politikai előnyeit, akkor a magyar kormánynak még most kellene visszavonulót fújnia. Ideje lezárni a „szabadságharcot”, hiszen az emberek egy idő után úgy is rájönnek, hogy valójában szélmalomharcról van szó.
