Tegnap este az egyik híradóban láttam egy riportot egy lányról, akinek az oldalát két és félmillióan követik szerte a világon. A lány a fenekét fotózza, mondja a híradós. A lány a popsiját fotózza, mondja a fitness-edző. Szóval a lány a seggét fotózza, főállású seggcsináló, seggfotózó, segglény. Reggel felkel s mindjárt a seggére gondol, és hogy mi dolga lesz máma a seggével. Felöltözik, seggére ruhát húz, leteszi a seggét a reggeliző asztalhoz, reggelizik, aztán elindul, hogy csinálja a seggét. Megy az edzőterembe. Egész nap dolgozik a seggén, közben csinál róla egy-két fotót, vagy megkér valakit, hogy csináljon róla, mármint a seggéről egy-két fotót, végül pedig, dolga végeztével a tükör előtt ellenőrzi, hogy megfelelő formájúra csinálta-e a seggét, és amennyiben elégedett, csinál a seggéről még pár fotót. Ezeket a fotókat aztán feltölti az oldalára és figyeli, hogy hány millióan gondolkodnak hozzá hasonlóan az ő seggéről, hányan gondolják úgy az ő seggéről, hogy az jó, elképesztő, netán hihetetlen segg.
Este aztán, vacsora közben, a sushi bár kirakatában ülve el-elnézegeti az utca népét, a gyanútlanul bóklászó embereket, akik nem is sejtik, kicsoda ő valójában, micsoda segg.
Szegény kicsi segglény! Milyen magányos lány lehet!
