Az államfő aláírta a paksi bővítésről szóló törvényt, mert – megítélése szerint – nem cselekedhetett másként. Áder János közleménye szerint a jogszabály „visszaküldésének egyetlen feltétele sem adott”. Hagynám most az ellenzéki reakciókat, hiszen egy államfő mégiscsak „kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”.
Ahogy én látom, Áder Jánosnak ezúttal Áder Jánosnak kell megmagyaráznia döntését. Ami nem lesz könnyű, ha elfogadja saját korábbi érvelését, amellyel korábban visszadobta az Országgyűlésnek a Magyar Művészeti Akadémiáról szóló 2011. évi CIX. törvényt. Áder akkor úgy fogalmazott, nem felel meg a társadalmi elvárásnak, ha bűncselekmény miatt jogerősen elítélt személy is lehet a Nemzet Művésze.
Nem tudom, annak idején mi alapján hivatkozott államfőnk erre a társadalmi elvárásra. Egy művész esetében talán a taps a legjobb közvélemény-kutatás, nekem pedig nincsenek ismereteim arról, milyen darabokat látott Áder. Azt viszont tudom, hogy az istenadta népnek a paksi bővítéssel kapcsolatban igenis vannak fenntartásai. Nem az atomenergiával, hanem ahogy létrejött a szerződés. Minderről csak azért, mert szerintem Áder János most talán sokkal inkább hivatkozhatott volna arra a bizonyos társadalmi elvárásra.
Az államfő nem állt meg itt. Tudatta, a népszavazás azért lehetetlen, mert azt az alaptörvény nemzetközi szerződés esetén kizárja. Az csak mellékszál, hogy addig nem volt nemzetközi szerződés, amíg ő alá nem írta a törvényt.
A történtek után a „társadalmi elvárások” című fejezethez éppen ezért kénytelen vagyok hozzátenni, hogy az Orbán-Putyin megállapodás még a harcedzett kormánypárti szavazókat is meglepte „egy kicsit”. A Mediánnál. Ott ahol még a fideszesek abszolút többsége is támogatta a “döntsön a nép” gondolatot.
