Egyszer találkoztam Jancsó Miklóssal. 1999 őszén elsőéves egyetemista voltam – már túl a katonaságon, még innen az elkövetkező 15 éven -, a Művész Mozi előtt tébláboltam egy őszi estén, amikor megláttam őt egy nővel az oldalán. A vidéki fiatalok mindenre rácsodálkozó nyíltságával léptem oda hozzá (akár meg is érinthetném!), és kértem tőle autogramot. Nem magamnak, hanem Cogónak.
– Igen, Cogó – ismételtem meg udvarias kérésére.
Szinte szavak és mozdulatok nélkül fordította meg a társaságában lévő hölgyet, aki kissé meggörnyedve kínálta hátát alkalmi íróasztalnak.
Tegezett. Mosolygott és tegezett. Alig láttam valamit az életművéből, a vele való találkozás mégis gyógyító élmény volt. Még órákkal utána is lebegtem.
Fotó: MTI / Kollányi Péter
