Van egy lámpa. Elsőre semmi különös. Csak egy közlekedési lámpa. Előtte gyalogátkelő. A gyalogátkelő előtt én állok. Előttem az éjszaka. A hátam mögött egy város. Most régen van, most zöldre várok. Aztán hirtelen most lesz, és tudom, hogy nem fog zöldre váltani. Hiába is várnám. Két hete tudom. Rossz helyen áll, aki itt zöldre vár. Mondjuk, ha valaki direkt zöldet akar várni, keresve se talál jobb helyet. Úgy tűnik, itt jó eséllyel várhat az idők végezetéig. Csakhát minden most van.
Most van piros.
Most nincs zöld.
Most nincs piros.
Most sincs zöld.
Ami nincs, az mindig most nincs. Igazságtalan a világ.
Szóval ezen az elsőre semmi különös közlekedési lámpán akkor van zöld, ha nem világít. Kiégett az izzó, vagy nem tudom. Ha világít, akkor piros. Akinek sűrűn visz erre az útja, mint nekem (hogy tovább ne menjek), az tudja, ha nem világít, akkor mehet. Tanult tehetetlenség. Várni, hogy a lámpa ne legyen piros. Hamar megszokja az ember.
A múltkor is például. Éppen most volt akkor is. Mellettem áll egy nő babakocsival. A babakocsiban fekszik egy gyerek. És a lámpa hiába nem piros, ő nem indul el. Csak áll ott. Jaj, olyan kis rutintalan. Hiába mondanám neki, hölgyem, itt a zöldre ne is várjon, amikor kialszik a piros, és semmi nem világít, akkor mehet. Haladjon tovább, ne tessék csodálkozni. Mifelénk így néz ki a zöld. Kísértetiesen hasonlít a semmihez.
Most komolyan, kezdjek el neki a semmiről beszélni, miközben a lámpa épp nem világít? Hát nem, inkább átmegyek. Minden most van, és megvannak a magam problémái. Most veszítek el valakit. Valakit most megtalálok. Ezen morfondírozom az út másik oldalán, és visszanézek a babakocsis nőre, hogy tulajdonképpen tök jogos, hogy fél, hogy nem indul el, csak áll ott. Biztos szar lehet neki.
Mert nem jó olyan országban állni, ahol akkor van zöld, ha a lámpa nem világít.
