„Elindult egy Klebelsberg nevezetű hajó, ami az iskolák állami fenntartásba vétele felé halad. Ebbe a többség beszállt. Lehet a partról kiabálni, de ahogy távolodik a hajó, onnan egyre kevésbé látni már a kormányrudat” – Balog Zoltán rajzolta fel ezt a képet, amikor kedden bejelentette, hogy aláírta a pedagógus szakszervezetekkel a megállapodást. Aki e képben a parton maradt és kiabál, az a PDSZ, aki felszállt a hajóra, az a PSZ és a másik két kisebb ágazati szakszervezet.
Hétfőn Balog miniszter nem volt ilyen költői hangulatban, amikor a hallgatókkal írta alá a részmegállapodást. Pedig mondhatta volna, hogy a „Felsőoktatás” nevű hajó is elment, beszálltak az utasok (vagy legalábbis a hajózási rendeletek szerinti hangadóik), és már csak néhányan maradtak a parton, akik ordibálnak. Az előbbi itt a HÖOK-ot jelentette volna, az utóbbi pedig a Hallgatói Hálózat és az Oktatói Hálózat képviselőit, valamint középiskolások, szülők nehezen körülhatárolható és megbecsülhetetlen számosságú csoportját.
A két hajó valóban elment. A pedagógusok egysége és a hallgatók (látszat)egysége megtört. De mit is visz magával a két hajó?
A Klebelsberg nevű hajó bizonytalanságot vett fel rakományként, az oktatás színvonalának lefelé nivellálódását, egyenszabályozást a legkülönbözőbb iskolákra, egyoldalú ideológiát közvetítő, túlzsúfolt tanterveket, méltánytalanságot, az esélykülönbségek növelését, kiüresedett igazgatói hatásköröket. A hajó a most felszállók szerint is rossz állapotban van, eleve lékkel indult el a kikötőből. Igaz, a kapitány adott némi kedvezményt a matrózoknak: nem annyiukat zavarják el a hajóról, mint korábban várható volt, továbbá, bár bele nem szólhatnak, de ott lehetnek az új útitervek megalkotásánál. Ez nem kis eredmény. De csak a fedélzetről nézve.
„…a hajók működőképesek.”
A másik hajón ugyanaz a kapitány, és ott inkább a hajó szolgáltatását igénybe vevő utasoknak adott látszólag kedvezményeket. Az új utasok immár a legközelebbi (és csak a legközelebbi) kikötőben nem csak drága jegy ellenében léphetnek a fedélzetre, s foglalhatják el az elitkabinokat, hanem akkor is, ha teljesítik a kapitány által előírt – szinte lehetetlen – feltételeket. Azoknak az utasoknak, akik még a szárazföldön hatalmas összegeket tudnak költeni arra, hogy mégis megfeleljenek az utassá válás kritériumainak, jegyet már nem kell venniük. Akiknek nincs pénze jegyre, azok nagy része nem képes kifizetni azokat az előfeltételeket sem, amelyek alapján bérletet kaphatnának az elitklubba. A kapitány továbbá tett sok ígéretet, ködös megfogalmazású vállalást olyan, őt semmire nem kötelező nyelvi zsonglőrködéssel, mint hogy „kinyilvánítják közös akaratukat”, „áttekintik”, vagy „törekszik arra”.
A részmegállapodásokat aláíró matróz és utas érdekvédők tehát felszálltak a hajókra, a kapitány, továbbá a hajótársaság vezetője és részvényesei hátradőlhetnek. Megvannak az aláírások végre arról, hogy a hajók működőképesek. (Sőt, a kapitány olyan, minden alapot nélkülöző csúsztatásokkal erre rá is erősít, mint hogy a matrózok 90 százaléka ezt így gondolja vagy hogy a hajótársaságnak fontos az utasok szava.)
A PDSZ nemcsak a partról kiabál, hanem – immár egyedül is – sztrájkot szervez. A Hallgatói Hálózat nemcsak a partról ordít, hanem országos diákdemonstrációt készít elő. És bár eddigi hivatalos szövetségeseik kihajóztak, nem hivatalos támogatóik, szimpatizánsaik száma egyre nő. Egyre többen gondolják úgy, hogy az irányon változtatni kell, és talán lehet is. Azt próbálják megértetni, hogy a hajók rossz irányba indultak: épp a jéghegyek felé.
