Különös jelenséget vettem észre múlt vasárnapja óta. A görög választások eredményét nem elsősorban politikai elemzők, az ország szakértői, hanem közgazdászok, pénzügyi elemzők vizsgálgatják kényes alapossággal. Mindig nagy tisztelettel voltam a pénzügyi elemzők nyitottsága iránt, amelynek köszönhetően szinte bármilyen témába bele tudják magukat ásni. Ha gyógyszergyári részvényárfolyamról van szó, akkor pontosan hivatkoznak az új antidepresszáns molekula nevére, ha olajvállalat kerül terítékre, mindent tudnak a finomítói kapacitásokról. Ha pedig, mint ahogy most is, az európai közös pénzre és gazdasági stabilitásra egy parlamenti választás árnyéka vetül, akkor fejből vágják azoknak a szereplőknek a nevét, akiknek normál időkben a létezéséről sem tudunk, repkednek a görög pártnevek, a „Pasok” meg az „Arany Hajnal”.
Nincs is ezen mit csodálkozni. Görögország jó ideje különös kísérleti laboratóriummá vált Európában. Minden érdeklődő kedvére megfigyelhette, hogy mi történik akkor, ha a politikai racionalitás tökéletesen felülírja a gazdaságit. Még talán kísérletnek sem illene ezt nevezni, mert az mégiscsak feltételez valamiféle etikus kutatói viselkedést, a görög sztori viszont inkább olyan volt, mintha a laboráns azzal szórakozna, hogy jól leitatja pálinkával a kísérleti egereket, aztán megnézi, hogy miként mészárolják le egymást begőzölve.
A pénzügyi elemzők helyes következtetéseit, miszerint nagy baj lesz, és egy-két hónap múlva tényleg és csúnyán csődbe megy Görögország, érdemes egy kicsit, talán egy-két absztrakciós szinttel feljebb a politika szemszögéből is végiggondolni. Nem csupán egy mediterrán ország, az eurózóna vagy akár egész Európa válságát fokozza a választásokkal új fordulatot vett történet. Persze, ezeket is, ennél azonban sokkal többről van szó, a demokrácia alapjait kérdőjelezik meg a görög fejlemények – stílszerűen ott, ahol ez az egész az ókorban elkezdődött.
Mik is ezek a kérdőjelek? Elég súlyosak. Például, hogy miképp lehet rávenni, hogy egy politikai közösség a közvetlen érdekei ellen szavazzon. Miért nem volt ez eddig kérdés? Mert azt gondoltuk, azt hittük, azt tanítottuk, hogy a demokrácia épp azért nagyszerű, mert a közösség egészénél senki nem tudhatja jobban, hogy mi az érdeke, hogy mi jó neki, épp ezért tud a demokrácia lerázni magáról minden despotikus törekvést. Akkor most mi a baj? Bekerült egy olyan elem a rendszerbe, amivel eddig nem számoltunk. Sajátos együttállásoknak köszönhetően – bőség a hitelpiacon, az ország kockázatait nem tükröző, alacsony eurókamatok, stb. – a közösség az elérhető hasznokat és a felmerülő terheket időben nagyon szét tudta tolni egymástól. Magyarul: elfogadva a versengő politika biztatását, előre elfogyasztott mindent, amire vágyott, és amikor végre a szűkösség törvényei megmutatták újra magukat, döbbenten állt az így felhalmozott terhek előtt.
Most valakinek meg kéne mondani nekik, mindenkinek ebben az átvert közösségben, hogy nincs mit tenni, az a virtuális valóság volt, amiben eddig éltetek, az aktuális valóság pedig az, amit most a hitelezők diktálnak. Voltak, akik megpróbálták ezt. Hogy milyen sikerrel? Tessék ránézni a választási eredményekre! Lényegében megbuktak nem csupán a kormánypártok, de az a pártszerkezet is, amely az ő dominanciájukra, váltógazdálkodásukra épült. Ezek a szereplők, akik rendelkeznek kormányképességgel és az ezzel járó felelősségtudattal, most fényévekre vannak a kormányalakítástól. Olyan pártok kegyeit kéne keresniük egy sima többséget kiadó koalícióhoz, amelyeket épp az repített be magasan a léc fölött a parlamentbe, hogy kitartóan tagadták a kormányzók alaptételét, amely röviden összefoglalva ennyi volt: elfogyott a pénz.
Rövidtávon nincs jó megoldás. Drasztikus hasonlattal kicsit olyannak látszik most a helyzet, mint amikor az orvostudomány keresi a választ egy előrehaladott rákbeteg gyógyítására. Őt megmenteni már nagyon nehéz. Azt ugyanakkor lehet mondani, hogy a megelőzés, a kockázatos életmód korrekciója általában a rák elleni küzdelemben segíthet. A konkrét esetben a kulcs a fiskális döntéshozatal szabadságában keresendő. A politikai verseny kikényszeríti, hogy ha a kasszakulccsal szabadon tud a versenyző garázdálkodni, akkor abból előbb-utóbb elszaladó adósság lesz.
Bármilyen költségvetési fegyelmező erő, akár a nemzeti alkotmányba foglalt korlát, akár az Unió növekvő szigora – ami jó, ha egyenlően ítél meg minden tagállamot – segíthet. A választók torkán ilyen, a jövőre vonatkozó önmérséklő programokat talán könnyebb letolni, bár ez sem megy simán, lásd a francia elnökválasztások témáit. Arra viszont a választó magatartás természetével számoló megoldás egyszerűen nem látszik, hogy korábbi önsorsrontó politikai döntések árát – és ilyenkor teljesen mindegy, hogy abból egykor sokan profitáltak – bölcs belátással hajlandóak legyenek a közösség tagjai megfizetni. Mindig lesz ugyanis egy szereplő, aki azzal kampányol, hogy nem kell fizetni. Ezt legfeljebb azzal lehet megúszni, ha valahogy most belevarázsolnák a görög alkotmányba a szigorú költségvetési fegyelmet, és az alkotmánybíróságuk eltiltana mindenkit az indulástól, aki ezzel ellentétes tartalmú programmal áll elő. Hol maradna akkor a görög választók szabadsága, hogy döntsenek a következő kormány gazdaságpolitikájáról? Újra mondom: a demokrácia alapkérdései vannak terítéken.
