Érdekes hangulatban fordul rá az MSZP a tisztújítási finisre. Lezárult a jelölőbizottság munkája, megvan, hogy a párt jövő szombati tisztújító kongresszusán kik közül választhatnak a küldöttek elnökök, elnökhelyettest, alelnököket, választmányi elnököt és elnökségi tagokat. Sok izgalma van már a jelöltek névsorának is, de ezekre érdemes már a szavazási eredmények ismeretében részletesen visszatérni. Most viszont egyvalami már biztos: a fenti tisztségek egyike sem lesz megnyerhető sem Szekeres Imrének, sem Hiller Istvánnak, sem Kovács Lászlónak.
Miért pont hármukat emelem ki? Ketten köztük a párt elnökei is voltak, Szekerest pedig hosszú időn keresztül a legbefolyásosabb szocialisták között kellett emlegetni. Hármukat pedig a tisztújítási történetben az köti össze, hogy mind pályáztak valamelyik posztra, és egyikük sem lett jelölt. Szekeres és Hiller nem várta meg, hogy kimondják rájuk a verdiktet: előbbi visszavonta pályázatát, utóbbi eleve olyan pályázatot adott be, amelyben nem jelölt meg tisztséget, bizonyára felmérte az erőviszonyokat, és a beadott papírokat inkább valamiféle fricskának, csendes demonstrációnak szánta.
Izgalmasabb azonban Kovács László esete. Ő több posztra is jelöltette magát, és formálisan le is kellett futnia az eljárásnak. Így történhetett, hogy a több kormány alatt is szolgált külügyminisztert, EU biztost, és a 2002-es győzőt meglehetősen megalázó módon eltanácsolták minden indulástól. A szokásos külügyes óvatossággal megírt közleményében minden benne, ha az ember picit is a diplomatikus szöveg mögé néz. „Indokait nem ismerem, találgatni nem kívánom.” – mondja Kovács a döntésről, magyarul: még arra sem méltattak ennyi év szolgálat után, hogy nyilvánosan közöljék, miért zárják be előttem az indulás lehetőségét.
Mindenféle közlés nélkül is könnyű persze felidézni Mesterházy Attilának azt a beszédét, amelyben az idősebb szocialista káderek háttérbe vonulását kéri. Akkor is volt egy kis zaj, egy kis elégedetlenség, de talán még az érintettek remélték, hogy a fiatal pártvezető csak próbálgatja a hangját, és végül nem fog így cselekedni. Mesterházy becsületére legyen mondva, hogy ez a program ezúttal nem kenődött el, a jelöltek névsorára nézve tényleg látszik, hogy immár manifeszt politikává vált az öregek lerázása. Érdekes eközben például Balogh Andrást látni, aki indulhat az elnökhelyettesi posztért. Ő az, aki nemrég három szélsőbalos párttal ült le kerekasztalazoni. Az ügyből a szocialista pártvezetés is sikítva kihátrált, de, úgy tűnik, Baloghnak hamar megbocsátották a botlást, neki szabad az, ami Kovácsnak nem.
Mit üzen Kovács László erőszakos távoltartása minden szocialista vezető tisztségtől? Mindenekelőtt azt a reményét a jelenlegi pártvezetésnek, hogy a gödörből majd az újak, majd a fiatalok fogják kihúzni a pártot. Ez egy logikus megközelítés, csak kétséges, hogy mennyire lehet eredményes egy olyan sajátos politikai alakzatnál, mint az MSZP. Kovács minden bizonnyal azért nem indulhatott semmire, mert ha indult volna, nyert is volna. Ő szimbolizálja ugyanis a párt aranykorát, azt az időszakot, amikor képesek voltak a jelenlegi nagy riválist megszorongatni és le is győzni. Ezzel a teljesítményével szemben nem tudnak a most előretörő fiatalok jóformán semmit sem felmutatni csak a maguk fiatalságát.
Népszerű és már bizonyított káderek nélkül az MSZP ingoványos talajra lép. Ott van a még elő pártszervezet, ott vannak a különböző erőforrások, de egy pártot igazán sikeressé csak a vezetői tudnak tenni. Most egyre inkább kezdenek a szocialisták egy frissen alapított szervezetre hasonlítani: sok ismeretlen név, fiatalok, akik magukban bizonyára bíznak, de hogy bennük a választók majd mennyire fognak bízni, azt még senki nem tudja megmondani. Kockázatos lépés előtt áll tehát a párt. Ha bejön, ha kell majd az újak által kínált politikai portéka, akkor van jövője az MSZP-nek. Ha nem, akkor rövidesen vissza fogják sírni a kicsit régimódi, kicsit unalmas stílusban nyilatkozó, de a bázis szívének mégis kedves nagy öreget, Kovács Lászlót.
