A nagy nemzeti oktatási reform három, most már a parlament előtt heverő dokumentuma – a köznevelési, a felsőoktatási és a szakképzési törvény – azt mutatja, hogy a kormány egy szűk elit kiváltságává kívánja tenni a felsőfokú, de még a középiskolai végzettség elérését is.
Valami perverz tévhit vagy esetleg bizonyos gazdasági csoportok véleménye alapján úgy gondolják, hogy a munkaalapú társadalmat úgy lehet megteremteni, ha minél hamarabb, minél alacsonyabb végzettséggel, minél többen kerülnek ki a munkaerőpiacra. A statisztikák ezzel szemben rendre kimutatják, hogy nem lehet képzettség nélkül elhelyezkedni, és annál nagyobb eséllyel jut munkához egy fiatalember, minél magasabb a végzettsége. 2008-ban például a munkanélküliek 43,46 százaléka volt legfeljebb általános iskolát, 31,37 százaléka szakiskolát végzett, 21 százaléknak érettségije, 4,14 százalékuknak pedig diplomája volt.
A kormányt az ilyen adatok, úgy tűnik, nem érdeklik. Diplomás túlképzésről, diplomás munkanélküliségről beszél (alig több mint 4 százalék!), és arról, hogy nincs elég szakmunkás. Ez utóbbi igaz egyébként, de ezt a szakképzés, illetve az alapképzés fejlesztésével lehet orvosolni, nem úgy, hogy tömegeket küldünk a szakképzési zsákutcába.
Amelyik általános iskolásnak ma még van választása, inkább a középfokot célozza meg, mert tudja (vagy tudja a családja), hogy úgy nagyobb esélye lesz elhelyezkedni. Amelyik középiskolásnak van lehetősége, az a felsőfokot választja. A mai nemzetpolitikai cél tehát leszűkíteni ezeket a csoportokat. Ha nincs esélyük a választásra majd kénytelenek lesznek szakmát tanulni.
A szebb jövő érintettjei természetesen a szegényebb családi hátterű diákok. A készülő oktatási rendszer majdnem minden pontjában a kádári oktatási rendszert hozza vissza, egy tekintetben tényleg más lesz. A kádári rendszer erőszakosan kikényszerítette a társadalmi mobilitást. (Proletár és paraszt gyerekeket a főiskolákra!) Az Orbán-rendszer viszont erőszakosan lezárja a mobilitási csatornákat. (Aki szegénynek születik, éljen is szegényen!)
A tervezett oktatási rendszer már az óvodában irányt mutat az átlagostól lassabban haladó, problémás gyerekeknek. (Tegyük hozzá, a kötelező hároméves óvodáztatás a hátrányos helyzetű rétegeknél előnyös elképzelés, a normál családoknál nincs értelme.) Egy bizonytalan összetételű szakértői csapat akkor is nulladik évfolyamba küldi, s ezzel stigmatizálja őket, ha még nem iskolaérettek. Innen – a hasonló szegregált osztályok tapasztalatai alapján – soha nem fognak bekerülni normál osztályba. Egyenes útjuk lesz a 16 éves korral záródó tankötelezettség miatt, hogy – mondjuk két bukás után – általános iskolai végzettség nélkül kopogtassanak a munkaerőpiac ajtaján. Esélytelen, hogy ezt bárki meghallja. Így mehetnek az állami segélyezésért, közmunkáért kuncsorogni.
A szerencsésebb nagy többség általános iskolába lép. Ott az „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” elv alapján kell megfelelnie. Egy tanterv, egy tankönyv, együtthaladás. (Miközben tudjuk, hogy a belépő gyerekek alapkészségei között akár 5 évnyi különbség is lehet!) A gyerekek nagy része nem vagy csak nagy lelki, egészségi kockázattal (Vekerdy Tamás szerint az iskola egyenesen betegít) tudja tartani a tempót, s végzi el viszonylag sikeresen az általános iskolát.
Innen az út – a gimnáziumi helyek drasztikus kormányzati leszűkítésével – már csak a jobb képességű, jobb családi környezetből jövőknek visz a diploma felé. A legtöbben a szakközép- és szakiskola felé kénytelenek fordulni. Ez a szűrő egy szintig természetes lenne, de itt egyik napról a másikra elvágják egy fél nemzedéktől az utat a szerencsésebb jövő felé.
A szakképzést a kormány egységesen háromévesre szabja, és kiűzi belőle a közismereti tárgyakat.”Minek József Attilával bajlódnia egy gázszerelőnek!” Így három év múlva, jó esetben (ma a szakiskolai tanulók 30 százaléka lemorzsolódik, s erre a nagy reformhév semmilyen választ nem ad) egy alapszakmát kitanulva, de tanulási képesség és egyéb alapkompetenciák nélkül esik ki a munkaerőpiacra. Nyelvet nem tud, nem érti a digitáliát. Noha ma már a legalapvetőbb szakmához is kellenek ezek a képességek. Az első munkahelyváltásnál problémája lesz, mert nem tudja megérteni az új szakma szabályait, a gépek használati útmutatóját, mert nem tudja, hogyan kell átképeznie magát az úgy helyzetre.
A kevés szerencsés középiskolába jut. Ha akadt köztük olyan, aki esetleg szegényebb családi háttere ellenére, tehetsége révén jutott idáig, akkor számára ez lehet a végállomás. Nem lesz pénze ugyanis a különórákra. A közoktatás ugyanis nem készít fel arra, amit a felsőoktatás majd elvár. A gazdag szülők külön nyelvórán, külön felvételi előkészítőn (mert a kötelező nyelvvizsga, megszigorított érettségi mellett visszajön ám az egyetemi felvételi is) taníttatja ki drága pénzért a gyerekét arra, hogy bekerülhessen az egyetemre. Így már itt eldől, csak a gazdagok kiváltsága lesz az egyetem.
Ezek közül a jobbak az államilag támogatott képzésre mehetnek. Hogy hányan, azt még nem tudjuk, a törvényből „jótékonyan” kihagyták a keretszámokat, de jó okkal feltételezhetjük, hogy a mostaninál jóval kevesebben. A kevésbé jók – de elég gazdagok – a fizetős szakokra.
Gazdasági elemzések azt mutatják, hogy a nemzetközi méréseken gyengén teljesítő rétegek teljesítményeinek javításába fektetett összegek térülnek meg a legjobban. Igaz, az eredmények javításához valóban komoly erőfeszítésekre, tudományosan megalapozott oktatási módszerekre, sokkal inkább személyre szóló tanításra van szükség. Magyarországon különösen fontos lenne a leggyengébben teljesítők felzárkóztatása. Ha a GDP-t növelni akarjuk, fordítsunk nagyobb erőt, energiát a szegényebb rétegek iskoláztatására! A kormány most e rétegekről mond le.
József Attila beváltotta ígéretét, ő nem középiskolás fokon tanítja máig egész népét. Reméljük, a Fidesz nem tartja be ígéretét. Igaz, a betanított munkára épülő társadalomban már nem kell József Attila.
