Szombaton beterjesztette a kormány azt a törvényjavaslatot, amely átalakítja a rokkantnyugdíjakat. „Ha a rokkantság miatt a munkából kieső 700 ezer ember dolgozna, és fele olyan mértékben járulna hozzá a termeléshez, mint a többi 3,7 millió foglalkoztatott, akkor ez a magyar GDP-t közel 10 százalékkal növelné” – olvasható a Nemzetgazdasági Minisztérium honlapján, a magyar gazdaságpolitikát népszerűsítő egyik minitanulmányban.
Ez sokkal nagyobb növekedés lenne egyébként, mint amit a kormány jövőre tervez: az csak 1,5 százalék. S az elemzők még ezt a számot sem képesek elhinni. Csoda, hogy a kormány úgy érzi, minden munkáskézre szükség van? Több dolgozó több terméket, több szolgáltatást állít elő. Logikusnak tűnhet. S ha még feltámasztunk/betelepítünk 700 ezer embert, akkor a GDP-t már a 30 százalékával megnöveltük. Íme a növekedés magyar útja!
„Ne gúnyolódjanak – szólhat itt közbe az olvasó – ezeknek a rokkantaknak nagy része nem is igazi rokkant, nézzék csak meg a statisztikákat.” Képzeletbeli olvasónknak – s a kormánynak – ebben bizony igaza van, valóban gyanúsan nagy nemzetközi összehasonlításban a rokkantak száma Magyarországon.
Tegyük föl, a rokkantak jelentős részének az egészségi állapota megengedné, hogy dolgozzon. Nehezen megkerülhető kérdés azonban az, hogy hol?
A rokkantnyugdíjasok és a GDP viszonyában az ok-okozati irány fordított ahhoz képest, mint azt a kormányzati retorika sejteti. A rendszerváltás után a GDP drámaian visszaesett, eltűnt nagyjából 1,25 millió munkahely (ezekől később időlegesen mintegy 200 ezernyi jött vissza). Ebből a tényből eredeztethető a rokkantnyugdíjasok számának felduzzadása. A rokkantnyugdíjazás már nemcsak arra szolgált, hogy szociális segítséget nyújtson az egészségkárosodottaknak, hanem menekülőút lett a munkaerőpiacról. A hatalom eltűrte, a rendszerváltozás – részben talán ennek a szelepnek is köszönhetően – szociális robbanás nélkül lezajlott.
A kialakult rendszerhez már Gyurcsány Ferenc is kemény kézzel hozzányúlt, de messze nem annyira keményen, mint azt az Orbán-kormány tervezi.
Az érintettek nagy része elmúlt 50 éves, labdába sem rúghatnak a magyar munkaerőpiacon. A fiatalabbaknak sincs sok esélyük a jövőre legjobb esetben is stagnáló, de inkább valószínűleg recesszióba forduló magyar gazdaságban az elhelyezkedésre. Így sajna a kormány szigora nem tudja növelni a GDP-t. Lehet, hogy a költségvetés megtakarításait igen. Persze, azért ne feledkezzünk meg arról, hogy ami a költségvetés egyik oldalán kiadáscsökkentés, az a másik oldalon – mondjuk az elmaradó áfabevételek miatt, mivel egy halom ember jövedelem nélkül marad – bevételcsökkenés.
Nehéz lenne megmondani, hogy mekkora társadalmi költséggel jár a kormány szigora: az egyéni tragédiák, a növekvő nyomor és szegénység. A hatalom birtokosai – szemben a nem sokkal a rendszerváltás után hatalomra került kormányokkal – most nem félnek a szociális robbanástól.
