„Akármikép csűrjük, csavarjuk,
Szép, aki gazdálkodni tud;
Ilyennek aztán az adósság
Nem köt nyakába háborut;
Nem szurkol, ha bizonyos utcán
Világos nappal menni kell,
Hetykén tekinthet jobbra-balra,
Találkozzék akárkivel…”
(Petőfi Sándor: Takarékosság)
Fotó: Neményi Márton
Az EU nagyágyúi a nálunk előrehozott takarékossági világnapon eurót mentettek. Jeles nap volt tehát a tegnapi, mai álláspontra méltó. Megírják majd mások. Nekünk marad a háború. Magyarország háborúban áll. Az államadóssággal. A magyarok egy része, ha ez nem lenne neki éppen elég, ráadásul külön kis magánháborút is vív a saját adósságával. A többség vesztésre áll, és sokan nem tudnak veszíteni. Az az 51 éves asszony sem tudott, aki öngyilkos lett. Volt munkája, mégsem látta a kiutat.
Mert nincs abból kiút, ha azt veszik el, amit 51 év alatt épített. Persze lehet albérletbe menni, még több munkát vállalni, csak túlélni nem lehet azt a szégyent, amikor az egész ház arról beszél, hogy végrehajtó jön elvenni az ember lakását, becsületét. Ahogy az sem bírható ki, ha a bank vinné az egész házat, kertestül, gyümölcsfástul, és van, aki inkább felrobbantja benne magát – ne legyen másé sem, ha az övé nem lehet. Szégyenükben halnak ezek az emberek, egyre többen. Pedig nem nekik kellene szégyellni magukat.
A szakemberek már korábban jelezték a veszélyt, hogy egyre többen lehetnek, akiknél a pénztelenség ilyen reakciókat válthat ki. Erre nem lehet legyinteni. 140 ezer forintért nem lehet meghalni. A közöny bűn. Akkor is, ha a probléma olyannyira nem mai, hogy már Dante is külön bugyorba ültette a nyerészkedőket. Lelkük szurokkal teli üstben főtt, miközben ördögök spékelték őket vasvillákkal. Ez azért jóval durvább, mint a kuporgatók (a pénz rabjainak) büntetése, akik a tékozlókkal együtt sziklákat görgetnek, amely mindig visszagurul.
Magyarország igazi nagyhatalommá vált emberi roncsok kitermelésében, nem most, meg nem is 2002-től kezdve. Szerintünk az elmúlt húsz évben mindenki hozzátette a magáét ahhoz, hogy mára tömegek szorultak ki a munkából, miközben együtt görgettük a sziklát egyéni és közösségi szinten az ínség és a bőség hegyére. Nem tudjuk, hogy mindezért Dante hová sorolná a mai politikai elitet (pártállástól függetlenül), mi biztosan találnánk néhány helyet, és nem a tornác közelében. Az arab tavasz példa arra, mire képesek a szegények, ha nem beletörődnek a sorsukba, hanem lázadnak. Mi lesz, ha a bedőlt devizahitelesek, az ilyen-olyan adósok, a munkanélküliek vagy az éhbérért dolgozók besokallnak? Nem tudjuk, de arra e szomorú apropó alapján külön, hangsúlyozottan is felhívnánk a figyelmet, hogy öngyilkosokkal – szerintünk – nem lehet háborút nyerni.
