Reflexió
Túlélő a maszkabálban
Ha elfogadjuk azt a vélekedést, hogy nem azért vesszük kézbe a memoárt, mert az igazságra vagyunk kíváncsiak, hanem egy izgalmas élettörténetre, egy korszak kulisszatitkaira vagy egyszerűen egy szórakoztató mesére, akkor nem is olyan nehéz válaszolni rá, miért is lett sikerkönyv Ungvári Tamás Lezáratlan nyomozás című könyve. Jórészt a sokoldalú szerző személyisége miatt, hiszen Ungvári széles műveltségű, kellemes és szellemes ember, szerfelett kiváló kapcsolatépítő, jó érzéke van munkái népszerűsítéséhez. S nem mellékesen: rendkívül művelt és ambiciózus. Részben ennek – és szerencséjének – köszönhető módfelett szerteágazó tevékenysége: volt író, újságíró, szerkesztő, műfordító, dramaturg, irodalomtudós, tévésztár – és ma sem pihen babérjain.
Érdemeiről szólva említést kell tennünk rendkívül széles irodalmi tevékenységéről: cikkek garmadája és a komoly szakkönyvek mellett írt a zsidókérdésről, Hemingway titkos háborújáról, a torinói lepelről és még sok másról. Mindehhez hozzátehetjük: azon nem csekély származási hátránya ellenére, hogy zsidó és polgár volt, épségben átvészelte a Horthy-korszak végnapjait, a náci megszállást, a nyilas borzalmakat, a Rákosi-kort, a kemény és lágy diktatúrát, meg ami utána következett. Méghozzá úgy, hogy nem kompromittálta magát, bűnöket nem követett el, igaz az eseményeknek nem résztvevője, hanem szemlélője volt. A lényeg: végig talpon tudott maradni.
Életfilozófiáját jószerével így fogalmazta meg: „Ha mai életkoromhoz illő szigorral azt magyarázom, miért nem lettem kommunista és párttag, akkor inkább arra fordítanám a kérdést, menynyi volt ebben a kényelem és az opportunizmus. Meghúzódni, kivárni, megúszni, mégis megadni időnként a császárnak, ami a császáré…” Nos, ez a bizonyos „megúszás”, „kivárás” meglehetősen áttételesen, közvetve tükröződik is a könyvben, amelynek a műfaja is nehezen meghatározható. Ungvári erről egy interjúban azt mondja: „Tisztázatlan. Ez persze igaz.” Meg azt is: „könyvem elégia, melynek célja, hogy felírja az égre, mit tettek ezzel a nemzettel”. E fellengzős kijelentés pedig komolytalan. Merthogy most – visszautalva bevezető mondatunkra – leginkább az időben csapongó, szórakoztató mesét kapunk, vagy még inkább mendemondák, adomák, pletykák, anekdoták, hiteles és hamis történetek egyébiránt mulatságos gyűjteményét. Többnyire ismert emberekről.
Ungvári ugyanis rengeteg embert ismert, mondhatjuk, mindenkit, akit érdemes (volt) ismerni. Némi rosszmájúsággal: akiről nem írt, az nem is számított. Az egyetemen, főiskolán, tanszékeken, szerkesztőségekben itthon és külföldön szövődtek azok a kapcsolatok, amelyekről az életrajzban hol több, hol kevesebb szó esik. Ámbár az ég óvja meg a mai ötven évnél fiatalabb olvasókat, hogy jó néhány ma már elfeledett, különben jelentékeny íróról, irodalmárról e csalóka jellemzések alapján alkosson véleményt. De legyünk igazságosak, Ungvárinak csak ellenségei állítják , hogy senkiről sincs egy jó szava. Merthogy írt ő jót is, szépet is sokakról; említsük példaként Déry Tiborról, Örkény Istvánról, Zelk Zoltánról vázolt portréit.
A memoár fő hibája a túltengő, az érdemi mondandót is háttérbe szorító fecsegés. Sajnos igazuk lehet azoknak, akik szerint Ungvárit nem szabad túl komolyan venni. Ám akárhogyan is vélekedünk a „lezáratlan nyomozásról”, nem hagyhatjuk említés nélkül életének mintegy összegző értékelését: „Borzasztóan jól éreztem magam személyiségem saját inkarnációjában, abban is aki én voltam, abban is, amit álarcként öltöttem fel a maszkabálban.” De hát mi is van az álarc mögött?
Ungvári Tamás: Lezáratlan nyomozás. 375 oldal • Ulpius-ház Kiadó, 2004 • Ára: 2480 forint
