Permanens reformfolyamat, vagy állandó helybenjárás? Valahogy így merül fel a kérdés a magyar energiapolitika kapcsán. Az országgyűlés által 1993-ban elfogadott magyar energiapolitika céljai a piaci alapokra helyezett energiagazdaság működési feltételeinek kialakítását, az egyoldalú importfüggőség mérséklését és az uniós integráció megalapozását irányozták elő. A privatizáció e területen az egész térségben példátlanul gyorsan és európai mércével mérve is bátran ment végbe 1995-től kezdve. A regionális gáz- és áramszolgáltatók, illetve az erőművek jelentős részének magánkézbe adása, valamint az ezeket kísérő szabályozási változások sok tekintetben visszafordíthatatlan módon változtatták meg a szektor piaci szerkezetét, működési feltételeit. A lezajlott változások azonban számos kérdésre nem adtak választ, elsősorban a piaci árak bevezetése okoz feszültséget: eddig egyetlen kormány sem vállalta a jelentős áremelés ódiumát.
Az Európai Unió (EU) kiemelt kérdésként kezeli az energiát, bár az elmúlt években Brüsszel is kénytelen volt néhány fontos kérdésben visszavonulót fújni, mivel a tagországok némelyikében nem volt meg a politikusi akarat a direktívák maradéktalan betartására. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – az EU alapvetően kedvező bírálatokat közöl országjelentéseiben 1996 óta a magyar energiapolitikáról. A pozitív megítélés alapja az, hogy a célok összhangban vannak a közösség fő elképzeléseivel. Kérdés, Magyarország az elkövetkező néhány éven belül képes lesz-e elérni ezeket a célokat.
Az Orbán-kormány egyik Achilles-sarka volt az energiapolitika, bár kétségtelenül voltak eredményei, mint például a tavaly elfogadott villamosenergia-törvény, amelynek értelmében 2003-tól szabadpiaci viszonyok köszöntenek be a területen. Ugyanakkor a kabinet az áram- és a gázárak esetében egyaránt piacidegen megoldásokat dolgozott ki, s ezzel óriási veszteségekbe terelte a döntően magánkézben levő Mol Rt.-t, valamint az állami tulajdonú MVM Rt.-t. Az előbbi esetében ez a gázüzletág leválasztásának elhatározásához és a részvényárfolyam tartós gyengélkedéséhez vezetett, utóbbi céget pedig tőkeoldalról komoly – több tízmilliárdos – állami támogatásban kellett részesíteni.
A kormányváltás sem hozott áttörést, bár programjában Medgyessy Péter továbbra is a piaci alapú energiapolitika mellett tette le a voksot. Az ugyan bizakodásra adhatna okot, hogy a kormányzat a miniszterelnök ígérete szerint “alapvetően piaci eszközökkel befolyásolja” a fogyasztói és termelői magatartást, a gázáremelés azonban 2002 júliusában elmaradt. Igaz, erre nem kényszerítette semmilyen jogszabály a kabinetet, ám ettől még a folyamatokba olyan szabályozóként nyúlt bele, amelyik nem veszi figyelembe a piac törvényszerűségeit. Választási ígéret volt a gázárkérdés megnyugtató rendezése is, ami csak részben sikerült eddig. A lakossági terheket nem növelte ugyan a szociál-liberális koalíció, de az energetikai cégek kárának kompenzálása egyelőre még nem látszik körvonalazódni. Pedig ez is benne van a kormányprogramban: “A gazdaságilag szükséges, de a lakosság számára túlzott terhet jelentő hazai áremelkedések elkerülését az energiatermelők nem finanszírozzák, itt csakis állami szerepvállalás lehetséges. A fogyasztói árváltozások esetén a szükséges kompenzációról – a rászorultak körében szociális alapon – költségvetési és egyéb külső források bevonásával, illetőleg szociális tarifa alkalmazásával az állam gondoskodik.”
A gondoskodó állam, a lakossági energiafogyasztás tekintetében legalábbis, egy időre elengedhetetlennek tűnik, de a vállalkozói szférát piaci viszonyok között kell kiszolgálni – ez az optimista olvasata az új kabinet energiapolitikai elképzeléseinek. A kormányprogramban ugyanis az is szerepel, hogy az állami tulajdonban maradt energetikai vállalkozásoknak nyereségesen kell működniük. A privatizált cégek esetében törvényileg garantálták a 8 százalékos tökére vetített nyereséget; ettől sok állami cég messze elmaradt, mert a tarifák kialakításakor rájuk hárult a kiegyenlítés szerepe. Azt azonban egyelőre nem látni, milyen formában akarja a jelenlegi gazdasági vezetés kompenzálni a lakossági fogyasztókat, az eddig a vállalkozásoknál megjelent veszteséget miből finanszírozza.
A gáz esetében a leginkább célravezető megoldás a bányajáradék növelése lenne. A Mol számára is elfogadható javaslat szerint a hazai kitermelést terhelő minimum 12, maximum 40 százalékos bányajáradék kulcsa az ár függvényében emelkedne. Így a Mol a hazai termelésű földgázt is az importárak figyelembevételével meghatározott áron értékesítené, de ez után – az árak emelkedésének függvényében – növekvő mértékű járadékot fizetne, amit a kormány a lakossági fogyasztók kompenzálására használhatna fel. Ebben a rendszerben a gáz ára a piaci trendeknek – az olaj- és devizaárfolyamoknak – megfelelően változik, a rászorulók azonban állami támogatást kapnak a gázszámla kifizetéséhez. A villamos energia esetében sokkal bonyolultabb a kompenzáció kérdése, hiszen nincsen olyan világpiaci ár, amelyhez viszonyítani lehetne. Éppen ezért az is valószínű, hogy az áram esetében nem a lakossági ár lesz a további liberalizáció kulcskérdése.
Ráadásul e területen már megindult a nyitás folyamata – bár az eredeti elképzelésekhez képest némi lemaradás tapasztalható -, 2003 elején a kiemelt fogyasztók számára megnyílik a piac. A kormányváltás e területen is hozott némi bizonytalanságot, ám az MVM új vezetése szerint “nincs olyan ok, amiért el kellene halasztani a tervezett árampiaci nyitást”. Ezt kinevezése után nem sokkal Lengyel Gyula, az MVM elnöke nyilatkozta, bár azt is hozzátette – amivel inkább összezavarta, mintsem megnyugtatta a szereplőket -, hogy bármi is jönne közbe, jövő év második felében biztosan bekövetkezik a liberalizáció.
Olcsóbb vélhetően nem lesz az energia a piacnyitást követően sem, ezzel az illúzióval az érintett vállalati körben mindenki tisztában van. Az ellátás biztonságát azonban sokan veszélyben látják. Drucker György, az Ipari Energiafogyasztók Fórumának főtitkára szerint egy jól szabályozott piacon ez a veszély nem fenyeget, ám a nagyfogyasztók egyelőre nem látják az energiapolitika következetes végrehajtását.
Áram-, víz- és gázszolgáltató cégek toplistája, 2001 (millió forint)
Rang-
sor |
A gazdálkodó neve |
Nettó árbevétel |
Rank |
Name of company |
Net revenue |
1. |
Magyar Villamos Művek Rt. |
384 451 |
2. |
Budapesti Elektromos Művek Rt. |
149 455 |
3. |
E.ON Hungária Energatikai Rt.* |
126 215 |
4. |
Északdunántúli Áramszolgáltató Rt. |
103 902 |
5. |
Tigáz Tiszántúli Gázszolgáltato Rt. |
96 341 |
6. |
Paksi Atomerőmű Rt. |
85 161 |
7. |
Fővárosi Gázművek Rt. |
76 722 |
8. |
Dunamenti Erőmű Rt. |
76 635 |
9. |
Észak-Magyarországi Áramszolgáltato Rt. |
71 961 |
10. |
Délmagyarországi Áramszolgáltató Rt. |
60 353 |
11. |
Mátrai Erőmű Rt. |
49 172 |
12. |
Délalföldi Gázszolgáltató Rt. |
41 284 |
13. |
Északdunántúli Gázszolgáltató Rt. |
32 617 |
14. |
AES-Tisza Erőmű Kft. |
32 465 |
15. |
Déldunántúli Gázszolgáltató Rt. |
29 350 |
16. |
Budapesti Távhőszolgáltató Rt. |
29 212 |
17. |
Vértesi Erőmű Rt. |
27 245 |
18. |
Középdunántúli Gázszolgáltató Rt. |
27 098 |
19. |
Budapesti Erőmű Rt. |
25 449 |
20. |
Prímagáz Hungária Ipari és Kereskedelmi Rt. |
21 771 |
* Konszolidált adatok – Consolidated data |
