Listánk legszebb, legmegnyugtatóbb és egyben legjobb hangulatú játéka egyértelműen az Abyssrium. A fenti videó remekül elővezeti a játék lényegét: egy csupasz, magányos, beszélő, tenger alatt lévő sziklát kell benépesítenünk korallokkal és mivel barátai sincsenek, egyre több halat is kell köré csalogatnunk. A játék fajtáját tekintve clicker vagy incremental game (ezekről már itt, illetve itt is ejtettünk szót korábban), azaz időről időre rengeteget kell dobolnunk a képernyőn, hogy erőforrásokat gyűjtsünk, ezekből a korallokat fejleszthetjük vagy halakat vehetünk. Mivel azonban ez a lista legmegnyugtatóbb játéka, ezt a mechanizmust is sikerült a legmesszemenőbbekig elcsitítaniuk a fejlesztőknek: a korallok akkor is rengeteg szívet (azaz Vitalityt, ez a játék fő összegyűjtendő, majd más dolgokra elköltendő erőforrása) termelnek nekünk, amikor nem játszunk az appal – arányaiban jelentősebben többet a hasonló mechanizmussal működő appoknál, így jóval gyorsabban tudunk eredményeket elérni, kevésbé hajt minket a teljesítménykényszer is.
A játék alaposan kihasználja azt, hogy jól néz ki: időről időre arra kér minket, hogy fotózzuk le valamelyik halat, amiért extra Vitalityt kapunk, ha ezt a képet megosztjuk megfelelően hashtagelve Facebookon vagy Instagramon, még több egységet kapunk, ha pedig a fejlesztők a mi screenshotunkat választják a hét legjobbjának, jelentős mennyiségű ékkövet kaphatunk ajándékként (ezekből meglévő képességeinket vagy extráinkat tudjuk továbbfejleszteni). Nem tudunk rosszat mondani az Abyssariumról: a jelenleg futó Androidos játékok között az egyik legszebb grafikájú alkalmazás jelenleg; zongorafutamokkal megszórt, csörgedező háttérzenéje Brian Eno legjobb ambientjeit idézi, kősziklánk időről időre bedobált megjegyzésein nehéz nem elvigyorodni – összességében az egyik legjobb app-élmény, amiért Androidos készüléket vehetünk.
Az AbyssRiumhoz képest a zen igazi mélységeibe süllyeszt minket a szimulátorjátékok igazi esszenciája, amelyet csak a hetes hosszúságú csernobili halászversenyek, illetve Tarr Béla filmjei közelíthetnek meg. A Rock Simulator a minőségi monotóniát szolgáltatja: egy békés tisztáson lévő sziklát kapunk, amit nézhetünk, illetve forgathatjuk körülötte a kamerát. (Ilyenkor szokás elmondani, hogy a szerző mit gondolt, úgyhogy vélhetőleg meditációs segédletnek vagy kőfetisiszták régóta vágyott szabadidős partnerének gondoljuk mindezt.) Ha ez nem elég – még arra is lehetőséget kapunk, hogy lemérhessük, hány másodpercet tudunk eltölteni egy kővel.
Ennél – sajnos vagy szerencsére – jóval eseménydúsabb a Viridi, ami egy virág- és dísznövényrajongóknak szánt szimulátor. Azt ugyan nem teljesen értjük, hogy miért nem jobb igazi növényeket dugványozni és termeszteni, főként, hogy az ingyen kapott kezdőmagvak után már csak valós pénzért tudunk újabb magvakat vásárolni, de az biztos, hogy ennél nyugodtabb és gondoskodóbb játék nem nagyon jön velünk szembe egy darabig. (Az edény szélén csúszó, tetszőlegesen nedvesíthető csiga a játék legWTFebb, egyben legszórakoztatóbb eleme, ez sokminden mást is elárul róla, illetve a cikk írójáról is.)
Végezetül nem tudunk nem említést tenni a világ legjobb nullaszereplős szerepjátékáról, a Godvilleről. Karakterünk irányítás nélkül, önmagától indul kalandokra, hoz döntéseket, fut neki könnyen teljesíthető, illetve teljesen ésszerűtlen feladatoknak és kommentálja azokat igencsak szórakoztató módokon (gyakorlatilag ezért tartják a Godville-játékosok telefonjukon ezt az appot). Magától kaszabolja a szörnyeket, gyűjti be az abszurdabbnál abszurdabb felszereléseket, kommentálja az élet nagy dolgait és költi el vérrel és verítékkel szerzett tallérjait sörre a fogadókban, a kalandozók ugyanis mindig kocsmákból indulnak el és oda is térnek vissza. Mi, mint a kalandozó életére felülről kandikáló istenség, „csak” annyit tehetünk, hogy felélesztjük, ha éppen elhalálozott (bár ilyenkor szellemként kommentálja tovább nemlétét), esetleg ha gondban van, isteni segítséget vagy motivációt küldhetünk neki. Ha időről időre szórakoztató fantasyt akarunk olvasni, nézzünk rá a Godvillere: nem éppen Terry Pratchett, de garantáltan nem tudunk vele mellélőni.
