„A Népszabadságot megszüntették. Én nem szűntem meg”

Nemrég volt hat hónapja, hogy egy átlagosnak induló szombat reggelen, október 8-án 8 óra 40 perckor a nem sokkal később Mészáros Lőrinc felcsúti polgármester tulajdonába került Mediaworks bezárta a 60 éves múltra visszatekintő Népszabadságot. Az újságírókat motoros futárok által kézbesített levélben értesítették a kiadó döntéséről. Nem sokkal később elindult a Nyolc óra negyven című Facebook-oldal, amely azóta is videós tartalommal jelentkezik. Eleinte a lap bezárásáról közölt videókat – arról kérdezve egy percben embereket, hogy mit csináltak október 8-án az említett időpontban – de mostanra a feldolgozott témakör jóval tágabb lett. Időközben a Népszabadság volt dolgozói közül, aki csak tehette, elhelyezkedett. A lapnál harminc évet eltöltő Rab Lászlónak is van már azóta munkája, mégsem állt le az általa alapított Nyolc óra negyven készítésével. Sőt, immáron nem csak a Népszabadsággal foglalkozik videóiban.

Mit csináltál október 8-án 8:40-kor? Hogyan élted meg a Népszabadság bezárását?

Rögtön tudtam, hogy kinyírták a Nagy Vörös Újságot, amelynél közel 30 évet lerántottam. Csöndes apátiával vettem tudomásul. Nem volt bennem semmi indulat. Ma sincs.

Kinyírták, mert be voltak tőle szarva.

Volt, aki számított a bezárásra, volt aki nem. Te igen?

Tudtam, hogy valami történni fog. Pár hónappal a sajnálatos események előtt mentettem ki a félholt Nolblogról a blogbejegyzéseimet. Nagyhenceg néven blogoltam, Puci titkos naplója címmel egy diktátor hatalomra jutásának történetét modelleztem – 2009-ben! Egy évet tévedtem mindössze.

Mennyi idő múlva körvonalazódott az, hogy hogyan tovább?

Két-három nap múlva újságot vagy blogot akartam csinálni, erről nem tettem le a mai napig sem. Írni akartam, videózni akartam, blogolni akartam, úgy mint azelőtt. Kimásztam a lövészárokból, ahová az aknát bedobták, és futkároztam, mint pók a falon. Írtam külföldre, írtam itthon, járt a szám és járt a kezem. Sokszor céltalanul. Sopánkodni nem akartam.

Azt pedig, hogy a Népszabadság a létező újságok legjobbika volt, végképp nem akartam mondogatni, mert nem így volt. Szerettem ugyan nagyon, de meghalt. A társaimmal együtt illendően eltemettük, volt koncert, könyv, miegymás. Hiányzott az újság, és hiányzik ma is, de mit lehet tenni, ha valami nincs?

Meglehetősen sokat húztál le a Népszabinál. 

1988 nyara óta voltam alkalmazásban, de az első írásom 1986 szeptemberében, azaz a lap bezárása előtt 30 évvel jelent meg. Hogy ilyen sokáig voltam a lapnál, nem jogosít fel semmire, nem lettem jobb vagy rosszabb újságíró, egyszerűen lusta voltam továbbmenni, megszoktam. Könyveket írtam, tanítottam a MÚOSZ-ban, jöttem-mentem, elvoltam. Tematikus videosorozatot is indítottam Dr NOL címmel, élveztem az online-t, kerestem az új közlésmódok adta lehetőségeket. Mire mindent megtanultam, akkor lett vége. Megtörtént ez már mással is.

Ezek szerint semmi kétségbeesés nem volt benned, hogy mi lesz ezután?

Kétségbe esve ma is csak attól vagyok, hogy nincs egy Népszabadság-típusú újság, ami egyszerre volt modernista hangú periodika, és hagyományos értelemben vett hírlap. Ilyenek valószínűleg már nem is lesznek. A sakkfeladványokat és a kis színesekből álló mozaikoldalakat hiányolni fogom a sajtóból. Kiment a divatból.

Hogy állt össze a Nyolc óra negyven stábja?

Úgy, hogy dokumentumfilmet akartam a Népszabadság eltiprásáról, de ahhoz komolyabb előkészületek kellettek volna, profi kamerák, satöbbi. Nem volt rá idő. Takács Mari dokumentaristával beszéltem arról, hogy nem lesz megörökítve a dolog, amit nagyon sajnáltam volna. Így esett a választás a videosorozatra, méghozzá a közmédia nyáron, az olimpia idején sugárzott egyperces modorában, amit elég viccesnek találtam. Takács Marival, és Seregély Ágnessel, aki a dizájnt csinálta, a Facebookon kezdtük, rögtön egy YouTube-háttércsatornával. Azért lett Nyolc óra negyven, mert október 8-án 8:40-kor tették ki az újság megszüntetésére vonatkozó Mediaworks-közleményt a nol.hu-ra. Fiatal dizájnerek segítettek, akik az Origót és az Indexet is megjárták. Később csatlakozott hozzánk Bodnár Mari videós újságíró és egy fiatal filmes, Gyimesi Anna is. Az egyperces reagálásokat angol felirattal tettük ki a YouTube-ra, a szövegeket három külpolos újságíró kolléga, Horváth Gábor, Halmai Kati és R. Hahn Veronika fordította. A feliratozást önkéntesek végezték. Szerepeltettünk egy piros sapkás “kommentelőt”, a szerepre Szikszai Rémusz színész vállalkozott. Sok vita volt róla, én ragaszkodtam hozzá. A kis videók megrajzolták a Népszabi bezárásának körülményeit. Tudtam, hogy egyszer majd abbahagyjuk, de nagyon örülök annak, hogy megcsináltuk. Tudtam, hogy ha vége lesz, mást fogunk csinálni.

Azóta a terrorizmus-veszéllyel, az idegenellenességgel és az olimpiai aláírásgyűjtéssel kezdtünk foglalkozni, most pedig éppen egy független önkormányzati képviselő-jelölt, Bolba Márta útját követjük, aki időközi választáson indul a VIII. kerületben. Hírvideókat nem készítünk, mert azokat nem szeretem. De most már két és félezren követnek bennünket, a Facebookra rövid, a YouTube-ra hosszabb verziókat töltünk, nemrég blogolni is kezdtünk a blog.hu-n, a közösségi újságírással kacérkodunk, ami mindig is kedvemre való volt. Urbán Csilla is sokat segített, aki Népszabi online oszlopos tagja volt, és most a Népszavánál dolgozik.

A videós tartalomelőállítás elég költséges műfaj: utazás, vágás, eszközök. Mit kér a finanszírozásért cserébe „Soros György” vagy az az oligarcha, aki nyilván mögöttetek áll? Vagy ti is adományokból működtök mint Csillag Ádám, aki az elmúlt évek nagy magyarországi tüntetéseinek állandó videósa lett?

Valóban nagyon költséges dologról van szó, de mindenki mindent ingyen csinál. Építjük a brandet. Nem vagyunk újság, nincs főnök és üresfejű szerkesztő, akinek soha nem jut az eszébe semmi. Nem küld bennünket senki nyáron a jegesekhez, télen a pékekhez riportra. Demokratikus az oldal működtetése, aki éppen ráér, az csinálja.

Próbáljuk továbbvinni a Népszabi plebejus hangját, a kisembert beszéltetjük, nem a nagykutyákat.

Nincs botrány, nincs az online-ban megszokott becsapós címadás, nincs simli, apró lépésekkel megyünk előre. Tudjuk, hogy mit akarunk, törődünk azzal, akihez szólunk. Van abban valami szép, hogy mindig visszaszólnak. Voltaképp sokszor nem is hiányzik a nagy és nehezen mozduló szerkesztőség, a százfelé húzó akarattal, a döntésképtelenséghez vezető értelmetlen értekezletekkel.

Mindenkinek van külön munkája, amivel keres valami pénzt, a 8:40 kezd a szívügyünk lenni. Október 23-án toltuk ki az első videót, Parti-Nagy Lajos volt az első megszólaló, ő a 8:40 nyitóarca.

Nálunk röviden kell beszélni, és sokat kell mondani. Nincs arra idő, mint nyolc-tíz éve. Egy-egy mondatod van, és ha az nem eléggé érdekes, a kutya se figyel rád. Éppen mi is gyűjthetnénk adományt, de nem merünk. Az online kiadványok se mernek pénzt kérni a prémium tartalmakért, pedig kellene, hisz ami különleges, azt pénzért kellene adni. Ami egy a sok közül, arra úgyse fizetnek. Mi még az elején járunk, építkezünk, kipróbáljuk, hogy a nagypálya után milyen a műfű. Kiderül, hogy tudunk-e rajta játszani.

Hosszú távra terveztek? Öt év múlva is működik majd a 8:40?

Ha rajtam múlik, feltétlenül. A Népszabadságot megszüntették. Én nem szűntem meg.

De mi lesz a finanszírozással? Van rá valamilyen terv?

Terv annyi van, mint a tenger.

Látszik valamilyen megoldás?

Kitesszük az oldalainkra, hogy Állítsuk meg Brüsszelt!, és egycsapásra megoldódnak a gondjaink.

Azt jól tudom, hogy a Népszabadság bezárása után az ÉS-nél kezdtél dolgozni?

Az ÉS-nél nem lehet dolgozni, de írtam ott riportokat. És a 168 Órának is. Ez a két lap volt, ahol közölték a riportjaimat. A Klubrádióban csütörtökönként Kelen Karcsival műsort vezetünk Folyt. köv. a Klubrádióban, Volt egyszer egy Népszabadság címmel. Cikkeket írok a 13. kerületben és a 15. kerületben. Dolgom sok van, próbálok talpon maradni.

Maradtok a jövőben is a videóblognál vagy lesz más is?

Ha lesz erőnk és pénzünk, csinálunk mást is. Az újsághoz értünk leginkább, de lehet, hogy széklábakat fogunk faragni. Majd meglátjuk.