A norvég fiatalember az orvosánál (pszichológusánál? pszichiáterénél?) arról panaszkodik, hogy milyen frusztráló napról-napra mozgóképes helyzetekbe csöppenni, és mennyire szeretné, ha végre újra egyedül lehetne.
Efféle próbálkozást nem egyet láthattunk – most is elkapható egy gyengécske telefonálós magyar változat a tévécsatornákon –, sejteni lehet a sztori kifutását, ám a főhős alkata és játéka, valamint az egyes filmes utalások különösen szórakoztatóvá teszik a hirdetést.
A csúcspoén a hetvenes évek norvég szocreál alkotásaira tett utalás, amikor a végképp összezavarodott figurával azonosulva, vala együtt nem tudhatjuk, hogy a valóságot látjuk-e az életéből vett jelenettel, vagy ez az epizód is a képzelődései része…
