A zsír a lényeg. A hús csak azért van benne, hogy sütés közben valami megtartsa a zsírt
– mondja Szőcs Előd, a Csíkcsomortáni Vágó nevű hentesmanufaktúra séfje, és szemforgatva hozzáteszi, hogy voltak valami kitelepülésen, ahol az úri közönség kipiszkálta a tányér szélére a zsírt, és kiették a húst. A történet a látható bizonytalanságomnak is szól: a kis kóstolótányér közepén egy adag sült káposzta, beborítva pirult fokhagymaszeletekkel, körben két és fél darab hús és rengeteg, az esős ég alatt is csillogó zsírkocka.
A tökéletes étteremnév mellett azért vagyunk itt, mert a bennfentesek már jelezték, hogy hülye vagyok, ha eljöttem idáig, de nem eszem tordai pecsenyét. „Ide azért kéne egy sör” – rögzítem a fotósunknak, miközben átkalibrálom magamban a pecsenyedefiníciómat, mire a séf gondolkodás nélkül közli, hogy pálinkát bármikor tud adni. Passzolom, Előd látható bosszúságára, cserébe a becsületet védendő nekilátok a pecsenyének, amiben a rezgő, füstös zsírdarabok nyilván: fantasztikusak.
Csíkcsomortán Erdélyben, Hargita megyében van, a Vágó pedig a hétvégén a szentendrei skanzenben, a Taste of Transylvania gasztrofesztivál magyarországi reinkarnációjában, ahol péntek délután még nem egyértelmű, hogy itt hétvégére a tisztességes zsírrajongók vagy a vitorlásmellényben pezsgőző terepjáró-tulajdonosok és csirkemelles salátára vadászó, egyenszájú nőik lesznek többségben.
de ha tippelhetek, itt az enni és jó levegőn lézengeni szándékozók szaporodnak majd el, mert ez a fesztivál jó, igazán megérdemelné, hogy sikerüljön.
