Nagyon sokan félnek a rendkívüli fejlődést mutató Kína expanziós törekvéseiről. A történelem tanúsága szerint feleslegesen. Kína világhatalom az ókor óta. Babilon, Róma „ledűlt”, s a nagy hódítók is mind elenyésztek, Nagy Sándortól Napóleonon át Hitlerig.
Amikor 2019-ben megkaptam a kínai könyv nagydíját, a Special Book Award of Chinát, a Kínai Íróakadémia elnöke, Jidi Majia meghívott vacsorára. Az asztalnál egy történészprofesszor ült mellettem, aki beszélgetés közben azt mondta: „András, te meglepően sokat tudsz a kínai kultúráról, de vajon gondoltál-e arra, miért is építettük a nagy falat északi határainkon? A nyugati világban az a közkeletű vélekedés él, hogy az északról fenyegető nomád népek, elsősorban a mongolok elleni védekezés volt az egyetlen célja. Ez tévedés. Persze, ellenük is építettük, de amikor ők megjelentek, már kész volt tizenöt-tizenhatezer kilométernyi. Ám mi nemcsak az ő terjeszkedésüknek akartunk határt szabni, hanem a magunkénak is. Mi tudjuk azt, amit a világ többi része nem látszik tudni: az a hatalom, amelyik átlépi a saját természetes határait, annak előbb-utóbb vége van. A történelemben mindig ez történt.”
Volt már egy nagy nyitási kísérlete Kínának. A 15. század elején egy kínai admirális, Cseng Ho, aki Jung-lö császár parancsára létrehozta a világ addig ismert legnagyobb flottáját. A zászlóshajója ötször nagyobb volt, mint a Santa Maria. (Volt szerencsém Nankingban megcsodálni a vezérhajó hű mását.) Ezt a gigantikus flottát pár év alatt építették meg, majd 1405 és 1433 között hét nagy felfedezőutat tettek – évtizedekkel a nagy nyugati felfedezők, Kolumbusz és Magellán előtt. Szinte egyetlen puskalövés nem dörrent el, nem hódítottak meg senkit, mindenkivel kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki, és hazamentek.
Észszerű magyarázat erre nincs, talán csak az, hogy az északi mongol fenyegetés miatt oda kellett összpontosítani az erőket, nem maradt forrás az amúgy is feleslegesnek vélt(?) hajóhad fenntartására. Kína hosszú időre hátat fordított a világnak. Talán azt gondolta: mi már tudunk eleget a világról, nekik nem kell olyan sokat tudniuk rólunk. Különben is a kínai gondolkodásban Kína az általa ismert világ közepe – a neve is ez: Csung-kuo = Középső Birodalom –, a többi a szemükben periféria, civilizálatlan és barbár.
Nyugodtan kimondhatjuk, a nyugati világ valóban nem ismeri eléggé Kínát. Azt sem tudja, amit pedig nagyon kéne. Felismerni a maga teljességében Kína nagyságát és erejét. Ami már nemcsak egyedülálló múltjából táplálkozik, hanem kivételes jelenéből is. A keménykedésre hajlamos új amerikai elnök rosszul tenné, ha lebecsülné Kína gazdasági, katonai, kulturális potenciálját. Kína – mint történelme folyamán mindig – nem hódítani, háborúzni, diktálni akar, hanem kereskedni. Természetesen a maga hasznára.
Egy kínai közmondás szerint: A jó férfiból nem lesz katona, a jó vasból nem készítenek szeget.
Gőgre hajlamos nyugati nagyhatalmak figyelem! Kínát nem legyőzni kell, hanem megismerni. Ez az egyetlen reálpolitika. Mélyen hiszem, ha a többi világhatalmi tényező részéről olyan lesz a fogadjisten, mint a kínai adjonisten, akkor békésen mehet végbe a küszöbön álló nagy világpolitikai átrendeződés.
Kína fejlődése a közelmúltbeli lassulás ellenére lélegzetelállító. Még nem volt olyan a világtörténelemben, hogy egy ország történelmi léptékkel rövid idő alatt 800 millió ember számára tette lehetővé, hogy kiemelkedjen a szegénységből. Ez Kínában megtörtént, a szemünk láttára. Csak nem vettük észre, vagy nem hittük el. Méghozzá többségében állami vállalatok közreműködése révén. Vagyis nem az a lényeg, hogy állami vagy magántulajdonban van egy cég, hanem az, hogy versenyképes-e a világpiacon. Márpedig pédául az autóiparban a BYD, a Cherry, a Great Wall, a Nio, a Xpeng, a Huawei az; a mobiltelefon-iparban a Huawei, Xiaomi, Honor, Vivo, Oppo ugyancsak. A versenyképesség javításának motorja pedig az, hogy rá vannak kényszerítve a folyamatos fejlesztésre, az innovációra, a költségek csökkentésére.
A legtöbben azt gondolják, hogy Kínától félni kell, az autóiparától, a sok onnan érkező árutól. Az teljesen természetes emberi tulajdonság, hogy mindentől tartunk, amit nem ismerünk. Pedig a helyzeten a félelem nem segít, csak a tudás.
Az Európai Unió is sokra megy a védővámjaival, miután sikeresen betelepítik a BYD-t, illetve az akkumulátorgyárakat, aminek a következményei persze – Magyarország számára is – beláthatatlanok. Főleg az egészségügyi, illetve a vízkészletekre gyakorolt hatást nem tudjuk még fölmérni a maga teljességében. De azt tudjuk, hogy a szaldó aligha lesz pozitív.
Európának ebben a játékban egyetlen esélye van: az oktatás fejlesztése. Kína a versenyképes elit kiképzésére teszi a hangsúlyt. Ám azok, akikkel az ember a köznapokban találkozik, riasztóan tájékozatlannak látszanak. Az átlag kínaival én az utcán, az üzletekben, a taxiban vagy a szállodában találkoztam. Tudáshiányunk – én nem tudok kínaiul, ők nem tudnak angolul – arra kényszerített, hogy fordítóprogram segítségével kommunikáljunk. Így sem volt könnyű. Ami végül átsegített minden nehézségen, az a kedvességük és a hihetetlen segítőkészségük.
Kocsis András Sándor: A 100 arcú Kína
KAS Kiadó, 2025
