Négyezer éve nem tört ki a vulkán – és ha pont ma aktiválódik?

Prológus

A Mauna Loa vulkán kitöréséről szóló nagyobb történet eme korai részét érintő információkat napokkal a 2016-os hilói botanikus kerti eseményeket követően titkosították, és egészen a közelmúltig rendkívül bizalmasan kezelték.

*

Hilo, Hawaii

2016. március 28.

Rachel Sherrill a Stanfordon szerzett mesterdiplomát természet­védelmi biológia szakon, és pályája üstökösként ívelt felfelé. Csupán néhány nap választotta el a harmincadik születésnapjától, de Rachel még mindig az osztály legokosabb diákjaként gondolt magára. Legyen szó bármilyen osztályról.

De ma inkább a menő helyettesítő tanár szerepében próbált brillírozni egy csapatnyi nyughatatlan, tágra nyílt szemű ötödikes előtt, akik a kontinensről látogattak el a Hilói Botanikus Kertbe.

– Nézzünk szembe a tényekkel, Rachel – mondta aznap kora reggel Theo Nakamura, a botanikus kert igazgatója. – Legalább valami hasznát látjuk az éretlenségednek azzal, ha körbevezeted ezeket a méreten aluli turistákat.

– Azt akarod mondani, hogy úgy viselkedem, mint egy tízéves?

– A jobb napjaidon legalábbis – felelte Theo.

Theo volt az a félelmet nem ismerő tudós, aki előző évben, a park megnyitásakor felvette Rachelt. Bármilyen fiatal volt is a nő – és bármilyen fiatalnak is tűnt –, attól még remekül végezte a dolgát a park vezető növénybiológusaként. Ez igencsak kívánatos állás volt, Rachel pedig imádta.

És ha igazán őszinte akart lenni, akkor be kellett ismernie: egyik kedvenc feladata az volt, hogy gyerekeket vezessen körbe a botanikus kertben.

A ma délelőtti sétán néhány igen szerencsés és rendkívül jómódú iskolás vehetett részt, akik a távoli San Franciscóból érkeztek, a Convent & Stuart Hall nevű magániskolából. Rachel úgy próbálta szórakoztatni őket, hogy eközben tanuljanak is valamit az őket körülvevő természeti környezetről.

De bármennyire is szeretett volna előadást tartani arról, amit megfigyeltek – az orchideakertekről, a langaléta bambuszról, a kókusz­pálmákról, a jákafákról, az olyan ehető növényekről, mint a kenyérfa gyümölcse, a kukui dió vagy a vörös ananász, a harminc méter magas vízesésekről és a szó szerint mindenhol fellelhető hibiszkuszról –, Rachelnek a szigeten található öt vulkán közül a két legközelebbivel is meg kellett küzdenie a gyerekek figyelméért:

ott állt a Mauna Loa, a világ legnagyobb aktív vulkánja, és a Mauna Kea, amely több mint négyezer éve tört ki utoljára.

Ezeknek a városi gyerekeknek az ikercsúcsok voltak a kirándulás fénypontjai, a legnagyszerűbb látványosság, amelyet a Hawaii­nak nevezett színpompás csodaországban szemügyre vehettek. Melyik gyerek ne vágyna arra, hogy láthassa, ahogy kitör a Mauna Loa, és ezer­fokos lávafolyamot okád magából?

Rachel épp azt magyarázta, hogy a hawaii vulkanikus talaj az egyik oka annak, hogy annyi természeti szépség található a szigeten; ez igen látványos példája azoknak a jó dolgoknak, amelyek a múltbéli kitörések következtében jöttek létre. Ennek köszönhető az is, hogy Hawaiin termett a világ egyik legfinomabb kávéja.

– De ma ugye nem fognak kitörni a vulkánok? – kérdezte egy kislány, és nagy, barna szemét a csúcsokra szegezte.

– Ha akár csak eszükbe is jutna ilyesmi – felelte Rachel –, akkor olyan kupolát építünk majd föléjük, mint amilyet az új futballstadionok fölé szoktak. Majd meglátjuk, mit szólnak hozzá, amikor legközelebb megpróbálják kiereszteni a gőzt.

Semmi válasz. Tücsökciripelés. Egészen pontosan csendes-óceá­­­ni mezei tücskök ciripelése. Rachel elmosolyodott. Néha nem bírt magával.

– Milyen kávé származik innen? – kérdezte egy másik gyerek, aki szemmel láthatóan ugyancsak színjeles tanuló volt.

– A starbucksos – felelte Rachel.

Ezen már nevettek. Kettőből egy, gondolta Rachel.

Csak aztán el ne felejtsenek borravalót adni.

De nem mindegyik gyerek nevetett.

– Miért feketedik az a fa, Ms. Sherrill? – kiáltott oda egy kíváncsi fiú, akinek drótkeretes szemüvege lefelé csúszott az orrán.

A fiú eltávolodott a csoporttól, és épp egy kis banyánfaliget előtt állt, úgy harminc méterre a többiektől, a pázsit túloldalán.

A következő pillanatban mindannyian hallották a hatalmas csattanást, amely mintha távoli mennydörgésre hasonlított volna.

A frissen betelepült hawaii lakosokhoz hasonlóan Rachel is eltöprengett azon, hogy nagy vihar közelít-e, vagy épp egy vulkán készül kitörni.

Miközben a legtöbb gyerek az eget bámulta, Rachel odasietett a kíváncsi, szemüveges fiúhoz, aki aggodalmas tekintettel méregette a banyánfákat.

– Christopher – szólt, amikor odaért hozzá –, tudod, hogy megígértem, minden egyes kérdésedre válaszolni fogok…

A mondat másik fele elakadt a torkában, ugyanis ő is meglátta azt, amit Christopher nézett – csak nem tudott hinni a sze­mének.

Nem csupán arról volt ugyanis szó, hogy a hozzájuk legközelebb eső banyánfák megfeketedtek. Valami tintaszerű, bugyogó feketeség kezdett terjedni, olajszivárgásra emlékeztető iszony­tató folt – és ez a sötét izé felfelé kúszott a fákon. Olyan volt, mint egy vulkáni lávaömlés, ami rossz irányba folyik, és dacolni látszik a gravitáció törvényeivel, ahogy minden más ismerettel is, amit Rachel a növények és a fák betegségeiről tudott.

Talán mégsem ő volt a legokosabb diák az osztályban.

– Azt a rohadt… – kezdte Rachel, aztán gyorsan észbe kapott, ráeszmélve, hogy egy törékeny tízéves gyerek áll mellette.

Lehajolt, és szemügyre vette a gyanús sötét foltokat, amelyek felvezettek a fára, mintha valamilyen misztikus, kerek talpú állat nyomai lennének. Letérdelt, hogy megtapogassa őket. A fű nem volt nedves. Sőt, a fűszálak olyannak érződtek, mint a drótkefe sörtéi.

Ennek a feketeségnek tegnap még nyoma sem volt.

Megérintette egy fertőzött fa kérgét. A kéreg levált, és elporladt. Rachel elrántotta a kezét; az ujjára tintapacára emlékeztető feketeség ragadt.

– Ezek a fák biztosan megbetegedtek – mondta. Ennél jobb válasz hirtelen nem jutott eszébe. Újabb poénnal próbálkozott: – Még a végén mindegyiket haza kell küldenem az iskolából.

Christopher nem nevetett.

Bár még mindig benne jártak a délelőttben, Rachel bejelentette, hogy ebédszünetet tartanak.

– De túl korán van még az ebédhez – szólt a nagy, barna szemű lány.

– De nem San Franciscó-i idő szerint! – felelte Rachel.

Miközben visszaterelte a gyerekeket a főépületbe, azon katto­gott, hogy vajon milyen magyarázatai lehetnek annak, aminek az imént tanúja volt. De egyik ötletének sem volt értelme. Rachel sosem látott még ilyesmit, és nem is olvasott hasonlóról. Ez nem a vámpírbogaraknak is nevezett mindenevő pikkelyrovarok műve volt, amelyek elrágták a banyánfákat, ha nem figyeltek rájuk. És nem is a Roundup nevű gyomirtóé, amelyet a Hilo-öbölig tizenkét hektáron elterülő park gondnokai túlságosan is lelkesen használtak.

Rachel véleménye szerint a gyomirtók olyanok, mint az első randik: szükséges rossz.

Ez azonban valami más volt. Valami sötét dolog, talán még veszélyes is; egy megoldandó rejtély.

Amikor a gyerekek már az ebédlőben ültek, Rachel az irodájába rohant. Egyeztetett a főnökével, majd felhívta Ted Murray-t, egykori pasiját a Stanfordon, aki nem csupán Rachelt javasolta erre az állásra, hanem a lányt is meggyőzte arról, hogy vállalja el a munkát. Ted most már az Egyesült Államok Hadseregének Műszaki Hadtesténél dolgozott, a tartalékosoknál.

– Lehet, hogy helyzet van nálunk – kezdte Rachel.

– Helyzet? – csodálkozott Ted. – A mindenit, ti, tudósok jöttök mindig ezekkel a szakszavakkal!

Rachel elmagyarázta, mit látott, de saját magának is feltűnt, hogy túlságosan hadar, és izgalmában összegabalyodnak a szavai.

– Intézem – felelte Ted. – Amint lehet, kiküldök oda pár embert. És ne ess pánikba! Biztos vagyok benne, hogy jó oka van ennek a… helyzetnek.

– Ted, tudod, hogy nem vagyok ijedős.

– Nekem mondod? – nevetett föl Ted. – A saját káromon tanultam meg, hogy általában te szoktál másokat ijesztgetni.

Rachel letette a telefont, és tudta, hogy most tényleg megijedt. A legrosszabb félelme vált valóra: az, hogy nem tud valamit.

Míg a gyerekek zajosan lapátolták az ebédet, ő felvette a futó­cipőjét, amelyet az asztala alatt tartott, és visszafutott a banyánligetig.

Mire odaért, még több fa feketedett meg, a folt pedig továbbterjedt a fák jellegzetes, göcsörtös, szürke ujjakhoz hasonló lég­gyökerein.

Óvatosan megtapintotta az egyik fát. Olyan volt, mintha forró tűzhelyhez ért volna. Meg kellett néznie az ujjhegyeit, hogy megbizonyosodjon róla, nem égette meg magát.

Ted azt ígérte, hogy küld néhány embert. Rachel visszarohant az ebédlőbe, és összeszedte a San Franciscó-i ötödikes csoportját. Nem kell, hogy bárki is pánikba essen. Egyelőre legalábbis.

Utolsó állomásuk egy miniatűr esőerdő volt, jó messze a banyánfáktól. Rachel úgy érezte, sosem fog véget érni a túra, de amikor végre befejezhette, így szólt:

– Remélem, egy nap mindannyian visszatértek ide!

– Ki tetszik hívni az orvost a beteg fákhoz? – kérdezte egy nádszálvékony kislány.

– Pontosan ezt fogom tenni – felelte Rachel.

Ezzel sarkon fordult, és újra a banyánfák felé kocogott. Úgy érezte, mintha felrobbant volna körülötte a nap – vagy a távolban meredező vulkánok egyike.

*

Recsegő hang hallatszott a hangszóróból – Rachel Sherrill főnöke, Theo Nakamura volt az, aki felszólította a látogatókat, hogy azonnal hagyják el a botanikus kert területét.

– Ez nem gyakorlat – folytatta Theo. – Mindannyiunk biztonsága érdekében el kell hagyniuk a területet. Ez a park dolgozóira is vonatkozik. Kérem, mindenki azonnal hagyja el a parkot!

Másodperceken belül látogatók indultak meg Rachel irányába. Sokkal többen voltak a parkban, mint gondolta volna. Anyukák futva tolták maguk előtt a babakocsit. Gyerekek szaladtak a szüleiket lehagyva.

Egy biciklis tinédzser félrerántotta a kormányt, hogy el ne üssön egy kisfiút, majd felborult, káromkodva feltápászkodott, vissza­ült a biciklire, és tekert tovább.

Hirtelen mindenhol füst gomolygott.

– Lehet, hogy a vulkán az! – kiáltotta egy fiatal nő.

Rachel látta, hogy két katonai terepjáró áll meg a távolban, a banyánliget előtt. Újabb terepjáró húzott el mellette, amelyben Ted Murray ült a volán mögött. Rachel a nevét kiáltotta, de a férfi, aki valószínűleg meg sem hallotta a káoszban, nem fordult hátra.

Ted kocsija is megállt, és katonák ugrottak ki belőle. Ted arra utasította őket, hogy fogják körbe a facsoportot, és segítsék a látogatók távozását.

Rachel a fák felé futott. Újabb terepjáró hajtott el mellette, majd egy katona lépett eléje.

– Rossz irányba megy – szólt rá a katona.

– De én… maga nem érti – dadogta Rachel. – Azok ott, azok az én fáim.

– Ne mondjam még egyszer, hölgyem!

Rachel helikopterrotor hangját hallotta. Ahogy felnézett, ­észre is vette  a felhők mögül, a két vulkánon túlról előbukkanó gépet. A helikopter leszállt, kinyílt az ajtaja.

Vegyvédelmi ruhát viselő alakok szálltak ki belőle, a hátukon tartályt cipeltek, és Cold Fire feliratú oltókészülékeiket úgy emelték maguk elé, mintha fegyvert fognának a kezükben. A fák felé iramodtak.

Rachel fái felé.

A nő futni kezdett a vegyvédelmi ruhás alakok és a tűzfészek irányába.

Ugyanabban a pillanatban újabb csattanás hallatszott az égből, Rachel pedig ezúttal biztosan tudta, hogy nem vihar közeleg.

Könyörgök, csak ne ma, gondolta.

*

Másnap a hilói napilap, a Hawaii Tribune-Herald nem tett említést arról, hogy ki kellett üríteni a botanikus kertet. Ahogy a Honolulu Star-Advertiser sem írta meg. Vagy semelyik más, a szigeten megjelenő újság sem. A The New York Times sem számolt be róla.

Egyik helyi televízió-műsor sem hozta fel, hogy mi is történt előző nap a parkban. Nem került szóba a rádióban sem, ahol a műsorvezetők azon borultak ki, hogy az év első negyedében csökkent a hawaii turizmus.

A közösségi médiában említették néhányan, de nem sokan, és nem is kezdett terjedni a hír – talán azért, mert a szóban forgó hétfői napon nem volt hatalmas tömeg a Hilói Botanikus Kertben. Néhány Twitter-posztban arról számoltak be, hogy kisebb tűz keletkezett, amelyet gyomirtó okozott, de a gyors reagálásnak köszönhetően hamar eloltották. Páran azt is megemlítették, hogy távozás közben láttak egy helikoptert landolni a parkban.

Ebben nem is volt semmi meglepő. Hiszen ez Hilo, Hawaii pedig annak ellenére is a lazaságáról volt híres, hogy itt mindenki a vulkánok árnyékában élt, mindenki életére a folyamatos fenyegetettség árnya vetült, és aligha lehetett megállni, hogy az ember tekintetét magára ne vonzza a Mauna Loa és a Mauna Kea.

A park két napig zárva maradt.

Amikor újra kinyitottak, olyan volt, mintha mi sem történt volna.

Michael Crichton, James Patterson: Kitörés

Fordította: Hudácskó Brigitta

Trend Kiadó, 2025