„Senki nem tud semmit Oroszországban, ebbe az ember belenyugszik, vagy elmegy”

Régóta különféle hírek keringtek róla. Egyesek azt állították, hogy az egyik Athosz-hegyi kolostorba vonult vissza, kövek és gyíkok közt imádkozik, mások esküdöztek, hogy Sotograndéban látták egy villában, bekokainozott manökenek körében. Voltak, akik a sardzsai repülőtéren, a donbászi milíciák főhadiszállásán vagy Mogadishu romjai között akadtak a nyomára.

Azóta, hogy Vagyim Baranov, a Cár tanácsadója lemondott, a róla szóló történetek nemhogy eltűntek volna, megsokszorozódtak. Van ilyen.

A hatalom embereinek többnyire a pozíciójuk kölcsönöz aurát. A hatalom elvesztése olyan, mint amikor hirtelen kihúzzák a dugót a konnektorból.

Mint amikor a felfújt gumibabából kieresztik a levegőt. Ha szembejönnek az utcán, nem is értjük, hogyan lehetett képes egy effajta alak szenvedélyeket felkavarni.

Baranov nem ilyen fajta ember volt. Bár az az igazság, hogy nem tudtam volna megmondani, milyen fajta. A fényképein keménykötésű, de nem atlétatermetű férfinak látszott, általában sötét öltönyöket hordott, amelyek mintha egy számmal nagyobbak volnának a kelleténél. Hétköznapi arca volt, talán egy kissé gyermeki, a bőre sápadt, a haja fekete, egyenes, a frizurája, mint egy elsőáldozó fiúé.

Egy hivatalos találkozó alkalmával forgatott videón szemlátomást nevetett, ami nagy ritkaság Oroszországban, ahol egy egyszerű mosoly is az együgyűség jelének számít.

Egyébként azt a benyomást keltette, hogy egyáltalán nem törődik a külsejével, a megjelenésével. Ami elég furcsa, ha belegondolunk, hogy éppen ez volt a munkája: tükröket rendezett körbe, hogy egy szikrából csodát varázsoljon.

Baranov életét folyton titkok lengték körül. Egyetlen dolog volt biztos (többé-kevésbé): az, hogy hallgatott rá a Cár. A szolgálatában töltött tizenöt év alatt meghatározó módon járult hozzá a Cár hatalmának kiépítéséhez.

A Kreml mágusának, az új Raszputyinnak nevezték. Nem volt pontosan megszabott szerepe. Ott volt az elnök irodájában, amikor az ügyeket intézték. Nem a titkárok értesítették őt. Lehet, hogy a Cár személyesen hívta a közvetlen telefonvonalán. De az is lehet, hogy ő maga ráérzett a pontos időpontra azoknak a csodálatos képességeinek köszönhetően, amelyekről mindenki szót ejtett, noha senki nem tudta érthetően elmondani, miben is állnak. Néha még valaki csatlakozott hozzájuk.

Egy éppen jól fekvő miniszter vagy egy nagy állami vállalat vezetője. De lévén, hogy Moszkvában századok óta elvből nem mond senki semmit, az alkalmanként jelen levő tanúk révén sem derült fény a Cárnak és tanácsadójának éjszakai tevékenységére.

Az viszont előfordult, hogy a következményekről értesült a lakosság. Egy reggel arra a hírre ébredt Oroszország, hogy letartóztatták az ország leggazdagabb és legismertebb üzletemberét, aki az új kapitalista rendszer jelképe volt. Egy másik alkalommal elbocsátották a Föderáció valamennyi köztársasági elnökét, akiket a nép választott meg. Ezentúl maga a Cár fogja kinevezni őket, jelentették be a reggeli híradók a még félálomban lévő állampolgároknak. Ám az esetek többségében nem derült ki, hogy mit eszeltek ki az átvirrasztott éjszakákon. Csak évekkel később vált világossá, hogy egyes változások, amelyek akkor magától értetődőnek tűntek, valójában alapos előkészítő tevékenység eredményei voltak.

Akkortájt Baranov rendkívül diszkrét volt, sehol nem jelent meg nyilvánosan, esze ágában sem volt interjút adni. Viszont időnként tollat ragadott, egy-egy rövid esszét publikált valamilyen obskúrus, független folyóiratban, vagy katonai stratégiai tanulmányt írt a hadsereg legfelső vezetőinek, sőt olykor elbeszéléseket is, amelyek a legjobb orosz irodalmi hagyományoknak megfelelően paradoxonok iránti érzékről tanúskodtak.

E szövegeket soha nem saját néven jelentette meg, viszont megtűzdelte őket célzásokkal, amelyek kulcsot adtak a Kreml álmatlan éjszakáin születő új világ értelmezéséhez. Legalábbis ezt hitték a moszkvai udvaroncok és külföldi diplomaták, akik egymással versengtek, hogy elsőként fejtsék meg Baranov homályos szavait.

A publikációiban használt álnév, Nicolas Brandeis növelte a személyét övező homályt. A legbuzgóbb rejtvényfejtők Joseph Roth egy kevéssé ismert regényében találtak egy ilyen nevű mellékszereplőt. Ez a Brandeis egy tatár férfi, aki deus ex machinaként jelent meg a regény döntő pillanataiban. „Bármit meghódíthatunk erőfeszítés nélkül – mondta –, hiszen minden megrothadt, és könnyen megadja magát, az számít igazán, hogy képesek legyünk elengedni, nem törődni vele.” Tehát ahogy Roth regényének szereplői igyekeztek értelmezni annak a tatárnak a cselekedeteit, akinek rettentő közönye volt minden siker záloga, úgy vadásztak a Kreml főpapjai és az ő munkatársaik a legapróbb jelre, amelyből kikövetkeztethető Baranov eszméje, és ezáltal a Cár szándéka. Ez az igyekezetük már eleve hiábavaló volt, mivel a Kreml mágusának az volt a meggyőződése, hogy a plágium a haladás alapja, ezért aztán soha nem lehetett tudni, hogy a saját gondolatait írta-e le, vagy pedig valaki más ideáival játszadozott.

E félreértés apoteózisa egy téli estén zajlott le, amikor nagy szirénázás közepette és testőrök kíséretében luxuskocsik konvoja állt meg egy kis avantgárd színház előtt, ahol aznap Nicolas Brandeis egyfelvonásos darabját mutatták be. Bankárok, olajmágnások, miniszterek és a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) tábornokai álltak sorba zafírral és rubinnal ékesített szeretőikkel, hogy beülhessenek a megkopott nézőtéri zsöllyékbe egy olyan teremben, amelynek létezéséről mindaddig sejtelmük sem volt, és megnéztek egy olyan előadást, amelyben végig a bankárok, az olajmágnások és az FSZB-tábornokok nevetséges szokásait és kulturális sznobságát gúnyolták. „Egy civilizált országban polgárháború robbanna ki – mondja a darab hőse –, de mivel nálunk nincsenek polgárok, csak lakájok háborújára kerülne sor. Ami nem rosszabb egy polgárháborúnál, de egy kicsit undorítóbb, silányabb.”

Ezen az estén nem látták Baranovot a nézőtéren, de az óvatos bankárok és miniszterek tomboló lelkesedéssel tapsoltak, ugyanis egyesek azt állították, hogy a szerző a páholy oldalfalán elhelyezett kémlelőnyíláson keresztül figyeli a földszintet.

Az efféle, kissé gyerekes szórakozás sem tudta eloszlatni Baranov rosszkedvét. Az a csekély számú ember, akinek alkalma volt találkozni vele, ekkoriban már azt mondta, hogy egyre komorabb a hangulata. Hogy fáradt és nyugtalan. Hogy más jár a fejében. Hogy túl korán kezdte, és most már unatkozik. Főleg önmagát unja. Meg a Cárt. Aki viszont soha nem unatkozik. És feltűnt neki Baranov hangulata. És elkezdte gyűlölni őt. Mi van?! Idáig hoztalak magammal, és te unatkozni mersz?

Soha nem szabad alábecsülni a politikai kapcsolatok érzelmi természetét.

Egy napon aztán Baranov eltűnt. A Kreml egy rövid közleményben adta hírül, hogy lemondott az Oroszországi Föderáció elnökének politikai tanácsadója. Eltekintve időnkénti külföldi, soha meg nem erősített felbukkanásaitól, nyoma veszett.

Amikor néhány évvel később Moszkvába érkeztem, Baranov emléke a testtől megszabadulva, homályos árnyékként lebegett a levegőben, és itt is, ott is megjelent, amikor célravezető volt rá hivatkozni a Kreml egyik felettébb kétes intézkedésének értelmezésekor. És mivel Moszkva – egy nehezen körülírható új korszak kifürkészhetetlen fővárosa – váratlanul a nemzetközi közvélemény érdeklődésének előterébe került, közöttünk, külföldiek között is voltak, akik behatóbban foglalkoztak a Kreml lemondott mágusával. A BBC egy újságírója dokumentumfilmet forgatott, amelyből az derül ki, hogy Baranov hozta be a politikába az avantgárd színház trükkjeit.

Egyik kollégája könyvet írt, amelyben Baranovot egyfajta bűvésznek ábrázolja, aki személyiségeket és pártokat egy ujjcsettintéssel állított elő és tüntetett el.

Egy professzor monográfiát szentelt neki Vagyim Baranov és a Fake Democracy feltalálása címmel. Mindenkit érdekelt, hogy mivel foglalkozik az utóbbi időben. Vajon van-e még befolyása Putyinra? Milyen szerepe volt az Ukrajna elleni háborúban? És milyen része volt annak a propagandastratégiának a kidolgozásában, amely megingatta a geopolitikai egyensúlyok rendszerét?

Én távolságtartással követtem ezt a sok zagyvaságot. Az élők mindig kevésbé érdekeltek, mint a holtak. Nem is találtam a helyemet mindaddig, míg fel nem fedeztem, hogy időm nagy részét nyugodtan tölthetem ez utóbbiak társaságában, nem kötelező a kortársaim mellett unatkoznom. Ezért ebben az időben Moszkvában is főleg könyvtárakba és levéltárakba jártam, továbbá néhány vendéglőbe és egy kávéházba, ahol a pincérek lassan hozzászoktak, hogy egyedül üldögélek.

Régi könyveket lapozgattam, sétáltam a sápadt téli fényben, majd a délután vége felé mindennap újjászülettem a Szeleznyevszkaja utcai gőzfürdőben. Aztán esténként egy kedves kitaj-gorodi kiskocsmában megpihenve adtam át magam a feledésnek.

Szinte mindig velem tartott egy csodálatos fantom, aki potenciális szövetségesként kísérte a gondolataimat.

Jevgenyij Zamjatyin huszadik század eleji szerző egy cigányok és lótolvajok által lakott faluban született. A cári hatalom letartóztatta és száműzte, mert részt vett az 1905-ös forradalomban. Elismert prózaíró volt, egyszersmind hajóépítő mérnök Angliában, ahol jégtörőket tervezett. 1918-ban visszatért Oroszországba, hogy részt vegyen a bolsevik forradalomban, de hamar rájött, hogy a munkásosztály paradicsoma még nincs napirenden. Ekkor kezdett írni egy regényt Mi címmel. És ekkor egy olyan hihetetlen jelenség következett be, ami segít megérteni, miről beszélnek a fizikusok, amikor felvetik a párhuzamos univerzumok létének hipotézisét.

1922-ben Zamjatyin egyszerű íróból időgéppé változott. Merthogy azt gondolta, hogy a még kiépülőben lévő szovjet rendszer kegyetlen kritikáját írja. A cenzorai is ekként olvasták, ezért be is tiltották a publikálását. Ám Zamjatyin valójában nem a kortársainak írt. Anélkül, hogy ez tudatosodott volna benne, átugrott egy századot, és közvetlenül a mi korunkhoz szólt. A Mi egy olyan társadalmat írt le, amelyet a logika kormányoz, ahol mindent számokká váltanak át, ahol minden egyén életét a legkisebb részletig szabályozzák a maximális hatékonyság céljából.

Egy könyörtelen, de kényelmes diktatúrát, amely bárkinek lehetővé teszi, hogy egy óra alatt három szonátát komponáljon egy gomb megnyomásával, és ahol a nemek érintkezését egy automatikus mechanizmus szabályozza, kiválasztja az egyén számára a legkompatibilisebb partnereket, és lehetővé teszi, hogy mindegyikükkel közösüljön.

Minden transzparens Zamjatyin utópiájában, az utca is, ahol egy díszes műtárgynak álcázott membrán rögzíti a járókelők beszélgetéseit. Egyébként nyilvánvaló, hogy ilyen társadalomban a szavazásnak is nyilvánosnak kell lennie. „Azt mondják, őseink titokban folytatták le a választást, rejtőzködtek, akár a tolvajok – közli egy helyütt a főszereplő, D 503. – Mi szükségük volt erre a titokzatosságra, ezt mind a mai napig nem tisztázták véglegesen. (…) Nekünk nincs mit titkolnunk, nincs miért szégyenkeznünk: mi nyíltan, becsületesen nappal ünnepeljük a választást. Látom, hogyan szavaz mindenki a Jótevőre; mindenki látja, hogyan szavazok én a Jótevőre.”

Amióta felfedeztem, megszállottja lettem Zamjatyinnak. A művében koncentráltan megjelenik korunk valamennyi kérdése. A Mi nemcsak a Szovjetuniót ábrázolta, hanem – ami még fontosabb – leírta az algoritmusok teljesen kisimult világát, a kiépülőben lévő globális mátrixot, és vele szemben a mi primitív agyunk gyógyíthatatlan gyengeségét. Zamjatyin orákulum volt, nem csak Sztálinnak szólt a regénye, tollára tűzött minden eljövendő diktátort csakúgy, mint a Szilícium-völgy oligarcháit és a kínai egypárt mandarinjait. Az ő könyve volt a végső fegyver a világot lassan beborító digitális kaptár ellen, és feladatomnak éreztem, hogy kiássam és a jó irányba fordítsam a fegyvert. Csak hát a rendelkezésemre álló eszközök távolról sem voltak azon a szinten, hogy hatásukra megremegjen Mark Zuckerberg vagy Hszi Csin-ping. Arra hivatkozva, hogy miután Sztálin hagyta emigrálni Zamjatyint, az író Párizsban élt és halt meg, sikerült meggyőznöm az egyetemet, hogy finanszírozzon egy róla szóló kutatást. Egy könyvkiadó némi érdeklődést mutatott a Mi újrakiadása iránt, egy dokumentumfilm-producer barátom sem zárkózott el, hogy csináljon valamit.

„Próbálj anyagot találni, míg Moszkvában leszel” – mondta, miközben a Negroni koktélját kortyolgatta egy párizsi kávézóban az Opera környékén.

Moszkvába érkezésemkor azonban nem láttam azonnal küldetésem végrehajtásához, ugyanis felfedeztem, hogy ez a könyörtelen város el tudja bűvölni a látogatóját, ezt éreztem naponta a Petrovka és az Arbat zimankós utcácskáin barangolva. A sztálini homlokzatokból áradó zordonság megszelídült a régi bojár paloták visszfényében, és a hó, amit sárrá passzíroztak az egymást szorosan követő fekete gépkocsik abroncsai, visszanyerte fehérségét a rejtőző udvarokban és kiskertekben, amelyek egy elmúlt korról meséltek.

Különböző idősíkok – Zamjatyin húszas évei, a Mi disztópikus jövője, a Sztálin-érának a város arcáról eltávolíthatatlan hegei és a forradalom előtti Moszkva jóval kedvesebb nyomai – keresztezték egymást a gondolataimban, mintha elszakadtam volna a jelentől. De azért nem vesztettem el érdeklődésemet a köröttem éppen zajló események iránt sem. Az idő tájt már nem olvastam újságokat, viszont a közösségi média bőven kielégítette korlátozott információéhségemet.

Több orosz profilt követtem, köztük volt egy bizonyos Nicolas Brandeis. Valószínűleg inkább egy kazanyi szobában meglapuló egyetemistáról lehetett szó, mintsem a Kreml mágusáról, de miután nem voltam benne biztos, elolvastam, miket ír.

Senki nem tud semmit Oroszországban, ebbe az ember belenyugszik, vagy elmegy. Nem volt nagy ügy, mert Brandeis tíz-tizenöt naponként posztolt, és csupán egy-két mondatot, akkor sem az aktuális eseményeket kommentálta, hanem irodalmi részleteket kamuflált, dalszövegekből idézett vagy a Paris Review-ra utalt – ami, ugye, a kazanyi diák hipotézist tűnt megerősíteni.

„A paradicsomban mindent szabad, csak kíváncsiskodni nem.”

„Ha meghal a barátod, ne temesd el. Egy ideig tartsd tőle távol magad, és várakozz. Jönnek majd a keselyűk, és rengeteg új barátod lesz.”

„Nincs szomorúbb, mint azt látni, hogy egy egészséges, erős családot darabokra szakít valami köznapi dolog. Például egy farkascsorda.”

A fiatalembernek feketehumora volt, ami azonban elég jól idomult a helyi néplélekhez.

Egyik este nem mentem el a szokásos kocsmámba, inkább otthon maradtam olvasni. Kétszobás lakást béreltem egy ötvenes években épült szép bérház legfelső emeletén. Német hadifoglyok építették, ami Moszkvában már eleve a jó minőség márkajegye volt: az elnyomás szilárd alapján nyugvó presztízst és polgári komfortot jelzett.

Az ablak mögött a város narancsos fényei erejüket vesztették egy heves hózápor ostorcsapásaitól.

A lakásban rendetlenség uralkodott, amit bárhol is vagyok, sikerül előteremtenem: szerteszét könyvhalmok, fast food dobozok, félig üres borosüvegek. Marlene Dietrich hangja még dekadensebbé tette a hangulatot, és fokozta azt az érzésemet, hogy valami szokatlan történik – ezt az érzést élveztem a legjobban ekkoriban.

Előző nap letettem Zamjatyint egy Nabokov-elbeszélés kedvéért, de ez szokás szerint kellemesen elaltatott. A Montreux Palace lakója az én ízlésemnek mindig is túl kifinomult volt. Nem is tudatosodott bennem, hogy a tekintetem kétpercenként elfordult a könyvtől, és támaszt keresve óhatatlanul a delejes tabletre esett. És a képernyőn az aktuális méltatlankodások és koalafényképek között hirtelen megjelent a következő szöveg: „Átlátszó falak között (amelyeket mintha szikrázó levegőből szőttek volna) mindenki szeme előtt élünk, mindig ragyogó napfényben. Nincs szégyellnivalónk egymás előtt.” Zamjatyin. Főbe kólintott, hogy ez az idézet egyszer csak felbukkant az idővonalamon. Brandeis tweetjéhez szinte automatikusan odaírtam a Miből való következő idézetet: „Ráadásul ez megkönnyíti az Őrök nemes és fárasztó munkáját. Ami nélkül ki tudja, mi történne?”

Utána elhajítottam a tabletemet a szoba másik sarka felé, hogy kénytelen legyek folytatni a könyv olvasását. Másnap reggelre bosszút állt rajtam a pokoli készülék.

Amikor kibányásztam a párnák alól, új üzenet érkezését jelezte: „Nem is tudtam, hogy Franciaországban olvassák még Z-t.” Brandeis hajnali 4-kor írta ezt nekem. Gondolkodás nélkül válaszoltam: „Z a mi korunk titkos királya.” Erre egy kérdés jelent meg a képernyőn: „Mennyi ideig marad Moszkvában?”

Rövid ideig haboztam: honnan a csudából tud ez a fiatal diák az utazásomról? Aztán bevillant, hogy az utóbbi hetekben írt tweetjeimből le lehetett vonni azt a következtetést – egy kicsit a sorok között is olvasva –, hogy Moszkvában vagyok. Azt válaszoltam, hogy még nem tudom, és lementem a zimankós városba, hogy folytassam magányos életem napi rituális programját. Hazaértemkor új üzenet várt: „Ha továbbra is érdekli Z, mutatnék magának valamit.”

Miért is ne? Nem volt semmi vesztenivalóm. Legfeljebb megismerkedem egy irodalomrajongó egyetemistával. Lehet, hogy egy kicsit unalmas lesz, de a probléma néhány pohár vodkával általában megoldható.

*

A kocsi járó motorral az út szélén várakozott. Fekete Mercedes, a legújabb modell: a moszkvai közlekedés alapegysége. Két tagbaszakadt férfi csendben cigarettázott az autó mellett. Egyikük észrevett, kinyitotta nekem a hátsó ajtót, majd beült a sofőr mellé.

Meg sem próbáltam beszélgetni velük. A tapasztalat megtanított rá, hogy maximum egytagú szavakat tudnék kihúzni kísérőimből.

A helybéliek bélyegnek nevezik őket, mert rá kell ragadniuk a védett személyre.

Szófukar emberek, akik nyugalmat árasztanak. Egyszer egy héten az anyjuknál vacsoráznak, virágot és egy doboz bonbont visznek neki. Amikor csak alkalmuk nyílik rá, megsimogatják a kisgyerekek szőke haját. Egyesek üvegpalackdugókat gyűjtenek, maradék idejükben a motorjukat tisztogatják. Ők a legbékésebb emberek a világon. Kivéve azon ritka alkalmakat, amikor nem azok. Akkor más a helyzet: olyankor jobb, ha az ember nincs a környéken.

Az autó ablaka előtt sebesen haladtak hátrafelé a szeretett város utcaképei. Moszkva. A nagy birodalmi fővárosok közül a legszomorúbb és a legszebb. Aztán véget nem érő sötét erdők jelentek meg, amelyek az én képzeletemben megszakítás nélkül egészen Szibériáig tarthatnak. Fogalmam sem volt róla, hol vagyunk.

Amióta beszálltam az autóba, a telefonom használhatatlanná vált. A GPS makacsul a város másik felét jelezte tartózkodásunk helyszíneként.

Egy idő után lekanyarodtunk az autóútról egy kisebb útra, amely az erdő mélyébe vezetett. A sofőr nem sokat vett vissza a kocsi sebességéből, úgy robogtunk, mintha nem is egy földúton haladnánk: senki ne mondhassa, hogy egy orosz sofőr megijed afféle köznapi dologtól, amilyen például egy farkascsorda. Erdei utunk már nem volt hosszú, mégis rossz előérzetem támadt. Idáig szórakoztatott és kellemes kíváncsisággal töltött el a kaland, de most már szorongtam. Arra gondoltam, hogy Oroszországban általában nagyon jól mennek a dolgaim, de ha valami rosszul megy, az tényleg nagyon rosszul megy.

Párizsban a legrosszabb, ami történhet velem, az, mondjuk, egy túlértékelt vendéglő, egy szép lány megvető pillantása, egy pénzbírság. Moszkvában jelentősen szélesebb a kellemetlen élmények köre.

Egy kertkapu elé érkeztünk. Az őrház belsejéből a portás kezét kissé felemelve üdvözölt bennünket. Innentől a Mercedes végre lassan haladt. A nyírfák között egy kis tó tűnt fel, néhány hattyú lebegett a vízen. A kocsi egy utolsó kanyar után megállt egy nagy, sárga-fehér neoklasszicista épület előtt.

Kiszálltam. Az épület inkább a hamburgi Belső-Aster-tó partján emelkedő házakra hasonlított, mint egy oligarcha palotájához. Egy kálvinista orvos, ügyvéd, talán bankár rezidenciája lehetne, aki a munkájának él, és kerüli a feltűnést. A bejáratnál megjelenő, bársonyruhás, tétova, idős úr különös kontrasztban állt az engem kísérő két, félelmetes fickóval. Ez utóbbiak a fényben úszó, kegyetlen városhoz tartoztak, a kicsit fáradtnak tűnő komornyikot pedig nyilván azért választotta a ház ura, hogy egy régebbi, privát világot igazgasson.

Az ajtó mögött faburkolatú előcsarnok fogadta a látogatót. Ott sem tettek semmi engedményt a másutt nagyon divatossá vált modern stílusnak. Mint ahogy a különböző termekben sem, amelyeken az én öregecske Kharónom átvezetett, s ahol az intarziás bútorok, kandeláberek, aranyozott ajtókeretek és kínai szőnyegek sokasága meleg, bensőséges légkört teremtettek, amihez hozzájárultak a mattüveg ablakok és a díszes cserépkályhák. A szigorú harmónia érzése, ami elfogott, mikor átléptem e palota küszöbét, teremről teremre fokozódott, egészen addig, míg egy kis dolgozószobába nem érkeztünk, s a komornyik intett, hogy foglaljak helyet egy kanapén, amely illett volna a Háború és béke valamelyik szereplőjének szalonjába is. A szemközti falról egy udvari bohócnak öltözött öregember olajképe kacsintott rám csúfondárosan.

Elragadtatva és kissé meglepve néztem körül. Noha a luxus nem szokott rám nagy hatással lenni, itt az erő és az áhítat érzése töltött el.

– Mire számított, aranyból készült vízcsapokra?

Baranov mosolygott. Nem volt szarkasztikus, hanem inkább nyugodt, mint aki hozzá van szokva, hogy kitalálja mások gondolatait. Váratlanul jelent meg, egy oldalajtón lépett be. Finom anyagból való rövid házikabátot viselt.

Motyogtam valami választ, de orosz vendéglátóm rám se hederített.

– Elnézését kérem az időpont miatt. Ezt a rossz szokást vettem fel, és már nem tudok megszabadulni tőle.

– Ezzel persze nincs egyedül – feleltem, a moszkvai pezsgő éjszakai életre gondolva, de aztán rádöbbentem, hogy ez úgy hangzott, mintha a Cár szokásaira céloznék. Merev tekintete megrebbent, ezért gyorsan hozzátettem: – Nagyon örülök, hogy itt lehetek. Csodálatos ez a hely.

Baranov most először fordította felém a tekintetét: Ez is csak azért jött volna, hogy felbosszantson? Állva maradt.

– Szóval maga Zamjatyint olvas – mondta, és elindult az ajtó felé, ahol belépett. – Jöjjön csak, mutatok magának valamit!

Bementünk egy terembe, amelynek minden falát könyvespolcok borították. Mintha egy bencés kolostor könyvtárába léptünk volna. A polcokon régi kötetek ezrei csillogtak az impozáns kőkandallóban égő tűz fényében.

– Nem is tudtam, hogy ön könyvgyűjtő.

Folyton olyasmit mondtam, ami nyilvánvaló volt.

– Én nem gyűjtöm, hanem olvasom őket. Ez két különböző dolog.

Baranov bosszúsnak tűnt. A könyvgyűjtők kicsinyes, kapzsi emberek, akik megszállottan törekednek valamire, amit soha nem érnek el. Nem tekintette magát közülük valónak.

– Valójában nem én vettem mindegyiket. Sokat örököltem a nagyapámtól.

Nehezen tudtam visszafojtani a meglepődésemet. A Szovjetunióban, finoman szólva, nem volt a világ legtermészetesebb dolga régi könyveket örökölni.

– De ezt én találtam! – Kivett néhány kézzel írott lapot egy bőr aktatáskából. – Vessen rájuk egy pillantást – mondta, és elsárgult papírokat adott a kezembe.

Cirill betűkkel írt levél volt, Moszkva, 1931. június 15-i keltezéssel. Belekezdtem az olvasásba.

Kedves Joszif Visszarionovics!

Jelen levél halálbüntetésre ítélt írójaként azzal a kéréssel fordulok Hozzád, hogy enyhítsd a büntetésemet. A nevem talán nem ismeretlen előtted. Író vagyok, halálos ítélet nekem, ha megfosztanak az írás lehetőségétől…

Fölemeltem a tekintetemet. Baranov egy könyvben lapozgatott, időt hagyva, hogy összeszedjem magam.

– Ez az eredetije annak a levélnek, amit Zamjatyin írt Sztálinnak – mondta, szemét fel sem emelve. – Amikor engedélyt kér arra, hogy elhagyhassa a Szovjetuniót.

Hosszan néztem Baranovot, miután meghallgattam a magyarázatot.

Képtelen voltam elhinni, mit tartok a kezemben. Azután lett elég erőm, hogy folytassam az olvasást.

Semmiképpen nem kívánom magamat ma született báránynak feltüntetni. Tudom, hogy van egy nagyon kényelmetlen tulajdonságom: sohasem azt mondom, ami az adott pillanatban hasznos lehet, hanem azt, amit igaznak tartok. Egyebek között sohasem rejtettem véka alá véleményemet az irodalmi szolgalelkűségről, a csúszás-mászásról, a köpönyegforgatásról: az volt a véleményem, és változatlanul az a véleményem, hogy ez egyformán megalázó az író és a forradalom számára…

Jó ideig a levél olvasásába merültem. Amikor felemeltem a tekintetem, azt láttam, hogy Baranov figyelmesen néz engem.

– Ez az egyik legszebb kérvény, amit művész Sztálinhoz intézett. Zamjatyin sohasem alázkodik meg. Olyan őszintén beszél, ahogy egy volt bolsevik. Ő harcolt a cári csapatok ellen, túlélte a száműzetést, visszatért, hogy forradalmat csináljon. Az az egyetlen probléma vele, hogy túl gyorsan értett meg mindent, és óvatlanul meg is írta.

Mivel friss ismereteim voltak a szerzőről, feladatomnak éreztem, hogy reagáljak. Mondtam tehát néhány banalitást a művészet és a hatalom közötti feloldhatatlan feszültségről, Zamjatyin nomád természetéről, arról a meggyőződéséről, hogy egy eszme győzelme – még ha forradalmi eszméről van is szó – automatikusan az elpolgárosodását vonja maga után.

Baranov olyan kedvesen viselkedett, mint amikor a szülők barátja kénytelen megnézni egy iskolai tanévzáró előadást.

Amikor úgy látta, hogy már elmondtam, amit tudtam, visszavette a szót:

– Igen, ez pontosan így van. De azt gondolom, hogy van még itt valami. Zamjatyin megpróbálta leállítani Sztálint, megértette, hogy nem politikus, hanem művész. És hogy a jövő nem két politikai vízió, hanem két művészi projekt versenyén dől el. A húszas években két avantgárd művész, Zamjatyin és Sztálin vetélkedik az elsőségért. A két küzdő fél nyilvánvalóan nincs egy súlycsoportban, mert Sztálin anyaga az emberek húsa és vére, a vászna egy hatalmas nemzet, a közönsége a Föld minden lakója, akik száz és száz nyelven tisztelettel mormolják a nevét. Amit a költő képzeletben valósít meg, azt a démiurgosz a világtörténelem színpadára erőlteti rá. Ebben a küzdelemben Zamjatyin gyakorlatilag el van szigetelve, és mégis megpróbál ellenállni az új rendnek. Tudja, hogy Sztálin művészete elkerülhetetlenül koncentrációs táborhoz vezet, mert az Új Ember életének szabályozására készült tervben nincs helye az eretnekségnek. Ezért Zamjatyin, noha mérnök, az irodalom, a színház, a zene fegyvereivel harcol, mert világos számára: ha a hatalom szétzúzza a disszonanciát, akkor a Gulag már csak idő kérdése. Ha a törvény által nem tiltott harmóniákat elfojtják, hamarosan már csak az indulók maradnak, mindenki egy ütemre lép. A moll hangnem, mivel nem felel meg az új társadalom eszményeinek, osztályellenséggé fog válni. Dúr! Csakis dúr! Minden út a dúrhoz vezet! A zenét, a szöveg nélküli zenét is, szigorúan alárendelik a szavaknak. Egyetlen szimfóniát sem fognak komponálni, amely ne a marxizmus–leninizmus dicsőségét zengené.

Az utolsó szavak kimondása közben most először egy csipetnyi érzelem is vegyült Baranov hangjába, mintha nem csak egy történelmi eseményt elemezne.

– Amikor Zamjatyin rábeszéli a barátját, Sosztakovicsot a Kisvárosi Lady Macbeth komponálására – folytatta –, az azért történik, mert tudja, hogy a Szovjetunió jövője függ ettől az előadástól. Hogy csak úgy lehet a politikai pereket és a tisztogatásokat elhárítani, ha újból megjelenítjük a megtervezett rend ellen fellázadó egyént. És amikor Sztálin feláll, és dühösen kimegy a Bolsojból a harmadik felvonás után, az azért történik, mert tudja, hogy a zeneszerző és szereplőinek szabadsága leplezetlen kihívás a hatalmával, globális művészi projektjével szemben. Ezért íratja a Pravdában a hírhedt cikket, amely azzal vádolja a zeneszerzőt, hogy tág teret engedett a „bestiális” módon viselkedő szereplők érzékiségének. A sztálini világban csak egyetlen személynek van jogosultsága állatias ösztönökre. Szó szerint alkalmazzák a lenini parancsolatot:

„Szükség van álmokra”, de csak egy álom van engedélyezve, Sztáliné; minden más álmot el kell törölni.

Baranov elhallgatott. A kifinomult eleganciával berendezett könyvtárszobában különösen riasztóan hangzottak az általa elmondott kegyetlen tények.

– Ha jól belegondolok – folytatta –, a huszadik század első felében művészek – Sztálin, Hitler, Churchill – titáni ütközete zajlott. Utánuk bürokraták következtek, mert a világnak pihenésre volt szüksége. De most újból itt vannak a művészek. Nézzen csak körül! Bármelyik irányba fordul, csak avantgárd művészeket talál, akik nem ábrázolni akarják a valóságot, hanem létrehozni. Csak a stílus változott. Ma az egykori művészek helyét átvették a valóságshow-k szereplői. De az alapelv változatlan.

– Ön is közéjük tartozik?

– Természetesen nem. Én famulusokat játszottam jó ideig. És most visszavonultam.

– Nem hiányzik az adrenalin?

– Higgye el, nincs annál nagyobb kihívás, mint reggel felébredni, meginni a kávémat, és elkísérni a kislányomat az iskolába! Komolyan mondom, nem hiszem, hogy életemben valamit is több mint háromszor-négyszer akartam volna. De ha megtörtént, általában elértem, amire vágytam. És akár hiszi, akár nem, most tényleg csak ezt kívánom, semmi mást.

Baranov rámutatott a könyvespolcokra, a fa földgömbre, majd a kandallóban lobogó tűzre.

– És a többiek hogy fogadták ezt?

– Hogy fogadták volna? Természetesen rosszul. Mindent meg tudnak bocsátani: a lopást, a gyilkolást, az árulást. De a dezertálást nem. Micsoda? Nem akarod, amiért mi ölni tudnánk? Az udvaroncok ezt nem tudják megbocsátani.

– És a Cár?

– A Cár más lapra tartozik. Ő mindent lát és mindent megbocsát.

Ironikus fény villant fel Baranov szemében.

– Az emlékiratain dolgozik?

– Eszem ágában sincs.

– Pedig sok dolgot mesélhetne el!

– Egyetlen könyv sem vetekedhet a valóságos hatalmi játékkal.

– Vannak ellenérvek.

Egy pillanatra borús lett Baranov tekintete, majd elmosolyodott.

– Igaza van. Engedje meg, hogy másképp fogalmazzam meg, amit mondtam. Egyetlen, általam írt könyv sem vetekedhet valóságos hatalmi játékkal.

– Mit jelent az ön számára a hatalom?

– A kérdése túl direkt. A hatalom olyan, mint a nap vagy a halál, nem lehet szembenézni vele. Főleg Oroszországban. De ha már eljött ilyen messzire, és ha van egy kis ideje, szívesen elmesélek önnek egy történetet.

Baranov felállt, és egy kristályüvegből whiskyt öntött két pohárba. Az egyiket átnyújtotta nekem, és visszaült a bőrfotelbe. Egy percig rajtam tartotta fürkész tekintetét, majd lenézett a poharára.

– A nagyapám kiváló vadász volt – mondta.

Giuliano da Empoli: A Kreml mágusa

Fordította: Pataki Pál

Park Könyvkiadó, 2022