Dönthet-e egy nő a saját sorsáról? Mondhat-e nemet, ha másként képzeli életét, mint a környezetében élők? Lehet-e önálló gondolata, elképzelése a világról? Figyelmen kívül hagyhatja-e az elvárásokat és vajon lesz-e ennek böjtje? Az 1800-as évek legelején, ha valaki a jólneveltség (legalább) látszatára törekedett, egyértelműen nemmel válaszolt az első négy kérdésre, és igennel az ötödikre. És nemcsak a jogrend, a társadalmi normák forszírozták a feltétel nélküli szófogadást, de az akkor mainstreamnek számító irodalmi művek hősnői is ugyanezt mutatták követendő példaként – legyen akár nő, akár férfi a szerzőjük.
Ezt a mintát törte meg az idén 250 éve, 1775. december 16-án született Jane Austen és az általa alkotott hősnők sora. Mint mindenkinek, természetesen neki is voltak inspiráló előfutárai – például a szatirikus hangvételű Frances Burney, az egyik első realista íróként emlegetett Maria Edgeworth, vagy a gótikus regények nagyasszonyaként számontartott Ann Radcliffe –, unortodoxnak ható hősnőinek történetét viszont olyan újszerű stílusban és szellemességgel mesélte el, amitől mindmáig az angolszász irodalom egyik legmeghatározóbb képviselőjének számít.
A mindössze hat befejezett regényből álló austeni életmű szereplőkészlete és cselekménye látszólag pofonegyszerű és nem is túl változatos: eladósorban tengődő lányok, férjvadász anyukák, intrikus barátok, kínos rokonság, morcos vagy épp gyanúsan ideális férfiak, könnyű ruhák, vörös uniformisok, hintók, bálok, kastélyok, hol kisebb, hol nagyobb félreértések és aztán egy mindent tisztázó happy end. Az az út viszont, ahogy ezek a hősnők eljutnak a házasságig (ami az 1800-as évek elején, sőt, igazából még bő száz évvel később is a boldogulás legfőbb záloga volt egy nő számára), az odáig vezető botlások, felismerések, és legfőképp a kimondott NEM-ek, határozottan újnak hatottak.
