Tényleg az önző emberek jutnak előbbre?

Empátia

A néhai brit orvos, Paul Brand 1980-ban megjelent Fearfully and Wonderfully Made (Félelmetesen és csodálatosan megalkotva) című visszaemlékezésében idézi fel, hogy egyszer részt vett a neves amerikai antropológus, Margaret Mead egyik előadásán. Brand így írta le a történteket:

„[Margaret Mead] feltette a kérdést: »Mi a civilizáció legkorábbi jele? Agyagedény? Vas? Szerszámok? Mezőgazdaság?« Nem – válaszolta. Szerinte az első valódi civilizációs nyom egy összeforrt combcsont volt, amelyet fel is emelt, és megmutatott nekünk az előadóteremben. Elmagyarázta, hogy ilyen jellegű gyógyulásokat soha nem találtak a vad, versengésen alapuló társadalmak maradványai között. Azokon a helyeken inkább az erőszak nyomai jellemzőek: nyilakkal átlőtt halántékok, buzogánnyal összezúzott koponyák. Egy meggyógyult combcsont viszont azt mutatja, hogy valaki gondoskodott a sérültről – vadászott helyette, ételt hozott neki, ápolta, és mindezt saját áldozat árán tette. A vad társadalmak nem engedhették meg maguknak az ilyen típusú együttérzést.”

Ez a történet nemcsak az érzelmi munkát és a másik ember iránti gondoskodást állítja a figyelem középpontjába, hanem azt is üzeni: a másokkal való törődés nem csupán egy mellékes részlet az életünkben, hanem a civilizáció kezdete, és sok szempontból a lényege is. Egyúttal arra is késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk: vajon ma, a jelen társadalmában, még mindig ezek szerint az értékek szerint élünk-e?

Ha valóban az empátia és a gondoskodás jelentette a civilizáció kezdetét – legalábbis abban az értelemben, ahogyan ma gondoljuk –, akkor most vajon hol tartunk? Mennyire játszanak központi szerepet ezek az értékek ma is? Nem hagytuk-e már régen magunk mögött ezt az fajta elképzelést a fejlődésről, és cseréltük le arra az eszmére, hogy a domináns, férfias individualizmus a legfőbb érték? Kimondhatjuk-e még őszintén, hogy a jólétet társadalmainkban és gazdaságainkban kizárólag az önérvényesítő, hatalmi törekvések és az egyéni siker hajszolása hozza el? Megállja-e még a helyét ez a meggyőződés egy olyan világban, ahol a gazdaság egyre inkább az érzelmi munkára épül – arra, amit emberek a gondoskodáson, az ellátáson, a szereteten és a kapcsolódáson keresztül teremtenek meg? Egyáltalán előrehaladunk még? És ha igen – vajon merre tartunk?

Az Egyesült Államok a világ leggazdagabb országa. Ugyanakkor a világ egyik leginkább egyenlőtlen társadalma is, ahol a szélsőséges gazdagság mellett a széles körű szegénységet is fenntarják és eltűrik. Még mindig nincs átfogó, mindenki számára elérhető egészségügyi ellátórendszer. Ennek hiánya pedig messze nemcsak az emberek egészségére van hatással – hanem az életük számos más területére is. A személyes csődeljárások kétharmadában még ma is orvosi számlák és kórházi kezelések szerepelnek fő okként. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az amerikaiak közömbösek lennének egymás iránt. 2019-ben a GoFundMe vezérigazgatója, Rob Solomon azt nyilatkozta, hogy az adománygyűjtő oldalon indított kampányok egyharmada orvosi számlák fedezésére irányult.

A GoFundMe saját adatai szerint évente több mint 250 000 ilyen jellegű kampányt futtatnak, amelyek során több mint 650 millió dollár gyűlt össze. Az amerikaiak tehát hajlandóak egyénileg adakozni, ám az Egyesült Államok rendszerszinten még mindig nem tükröz egyetemes, átfogó, mindenkire kiterjedő együttérzést. A világ húsz leggazdagabb országa közül ez az egyetlen, amely nem biztosít megfizethető, általános egészségügyi ellátást állampolgárainak. A fejlett országok közül – összesen 41 nemzetet vizsgálva – az Egyesült Államok az egyetlen, ahol sem az anyák, sem az apák nem kapnak garantált fizetett szülői szabadságot.

2021 márciusában – egy évvel azután, hogy a koronavírus-járvány miatt megkétszereződött a munkanélküliség, és már félmillió amerikai vesztette életét – Joe Biden elnök aláírta az 1,9 billió dolláros Covid-segélycsomagot. Ez a csomag generációk óta a legnagyobb bővítését jelentette a társadalombiztosítási rendszernek. Az egyik kulcsfontosságú intézkedés egy kibővített családi adókedvezmény volt, amely évente akár 3600 dollárt is biztosított gyerekenként a családok számára. Ez az egyetlen intézkedés önmagában várhatóan 45%-kal csökkentheti a gyermekszegénységet az Egyesült Államokban.

De miért kellett egy ilyen rendkívüli helyzet ahhoz, hogy végre átfogó társadalmi reform induljon el – olyan reform, amely felismeri: egy történelmi léptékben is gazdag országban egyszerűen hogyan lehet az, hogy emberek milliói csődközelbe kerüljenek, ha megbetegszenek; hogy embereket a szegénység szélére sodorjanak – vagy ami még rosszabb, eleve abba szülessenek? Hogyan juthattunk el odáig, hogy elfogadtuk egy ennyire együttérzést nélkülöző rendszer kereteit?

A válasz részben abban keresendő, mennyire hozzászoktunk már ahhoz, hogy az érzelmi munka jelenlegi rendszereinek középpontjában rejtett kizsákmányolás és erőszak áll. És abban is, mennyire természetessé vált számunkra, hogy lebecsüljük – sőt gyakran ki is gúnyoljuk – mindazt, amit nőies munkának vagy tulajdonságnak tartunk, miközben folyamatosan ezekre támaszkodunk, és szükségünk van rájuk.

Rendszerszinten ez a kettősség – az egyidejű függés és lebecsülés – azt eredményezi, hogy a rideg, sokszor embertelen társadalmi intézkedések által kiváltott érzelmi munkaterhek láthatatlanok maradnak, még akkor is, ha emberek millióinak mindennapjait határozzák meg. Az Egyesült Államok egyszerre a világ legnagyobb katonai kiadásokkal működő állama és a legkeményebb büntetőpolitikát folytató nemzet. Ez azt jelenti, hogy ebben az országban, ahol több mint 1,3 millió aktív katona szolgál – akiknek 84%-a férfi –, több mint egymillió család viseli otthon, a mindennapokban egy fegyveres globális nagyhatalom működésének érzelmi terheit. Ugyanez igaz az igazságszolgáltatás területén is: egy olyan országban, ahol közel 1,9 millió ember van börtönben, családok milliói – láthatatlanul – viselik a büntetőrendszer következményeit: az egyénekre, családokra és közösségekre gyakorolt romboló hatásokat.

Gina Clayton-Johnson, az Essie Justice Group alapítója úgy fogalmazott: amikor az Egyesült Államok négy évtizeden át a tömeges bebörtönzésekbe invesztált, valójában a társadalmi elszigeteltségbe és a közösségek szétszakításába fektetett be. Az elmúlt negyven évben a bebörtönzött emberek robbanásszerű növekedése nagyrészt a szigorú drogtörvények következménye volt, amelyek különösen a fekete és más színes bőrű közösségeket sújtották. Bár tíz bebörtönzött emberből kilenc férfi, az ilyen agresszív politika súlyát gyakran egész közösségek viselik – olyan közösségek, amelyeket többnyire nők tartanak össze. Az Egyesült Államokban minden negyedik nőnek, a fekete nők esetében pedig minden másodiknak van olyan rokona, aki börtönben van.

„A börtönbüntetések okozta károk terhét a nőknek kell viselniük – mondta Clayton-Johnson –, és ez rengeteg plusz érzelmi munkával is jár.” Az általa vezetett szervezet, amely Oaklandben, Kaliforniában működik, olyan nőket segít, akiknek szerettei börtönben vannak. „Az ilyen nők számára a mentális teher messze túlmutat a hétköznapi feladatokon, mint például hogy melyik iskolába írassák a gyereket – magyarázta.

– Nekik azzal is szembe kell nézniük, amikor egy bírósági tárgyaláson vagy a börtönlátogatáson hozzátartozójuk a szemükbe néz, és azt kérdezi: Mit tegyek? Elfogadjam az alkut?”

Az a tény, hogy naponta félmillió ember ül amerikai börtönökben anélkül, hogy bűnösségét megállapították volna – pusztán azért, mert nem tudja kifizetni az óvadékot –, azt jelenti, hogy a kint maradt nők hihetetlen döntések elé kényszerülnek.

„Hogy a lakbért vagy a családtag óvadékát fizessék ki, csak egy volt a sok gyötrő döntés közül – mondta Clayton-Johnson, akinek szervezete többek között a készpénzes óvadékrendszer megszüntetéséért küzd. – Ezek a döntések nem egyszerű, racionális mérlegelések a pró és kontra érvekről. Ezek mélyen érzelmi döntések, amelyek meghozatalát a társadalom természetesnek veszi – mintha ez is a nők feladata lenne.”

Ezek a terhek súlyos nyomot hagynak az érintetteken. Az Essie Justice Group által közzétett jelentés – amely azt vizsgálta, milyen hatással van a tömeges bebörtönzés a nőkre – megállapította, hogy azoknak a nőknek, akiknek valamelyik hozzátartozója börtönben van, 70%-a a család elsődleges kenyérkeresője. A kutatás szerint 86%-uk úgy nyilatkozott, hogy rokonuk bebörtönzése rendkívül súlyosan befolyásolta lelki és mentális egészségüket, 63%-uk pedig azt mondta, fizikai állapotuk is kifejezetten rosszabbodott emiatt. A megkérdezett nők egyharmada szembesült hajléktalansággal, kilakoltatással, vagy azzal, hogy nem tudta időben kifizetni a lakbérét vagy a jelzáloghitelét.

Ez a rendszer – amely férfiak millióit zárja rács mögé – újra és újra a nők láthatatlan, fizetés nélküli munkájára épít – a nőkre, akik a fájdalmat tompítják, a terheket magukra veszik, és megpróbálják egyben tartani a családokat. Ráadásul ez a rendszer nemcsak kihasználja a nőket, hanem tovább mélyíti a nemek közötti egyenlőtlenséget is azzal, hogy rájuk hárítja a negatív következmények szinte végtelen sorát. A jelentés ezzel kapcsolatban így fogalmaz:

A családtagjuk börtönbüntetése alatt sok nő kénytelen háttérbe szorítani a saját terveit és céljait – még akkor is, ha ezek hosszú távon stabilitást jelenthetnének számukra –, mert a bebörtönzött családtag alapvető szükségleteire, illetve a család többi tagjának támogatására kell koncentrálnia. A nők viselik a telefonhívások, a börtönlátogatások és a bent vásárolható alapvető cikkek költségeit is. A leggyakoribb, hogy ezek a nők többet dolgoznak, munkahelyet váltanak, elesnek karrierlehetőségektől, és gyakran kénytelenek feladni a tanulmányaikat is.

Clayton-Johnson elmesélte, hogy testvére zenész, és általa ismerkedett meg a piemonti blues nevű zenei stílussal. Sokan úgy gondolják, hogy ez a zene vidám és könnyed – mesélte –, de testvére elmondta neki, hogy ezekben a dalokban a 20. század elejéről származó tanítások rejlenek. Az egyik ilyen dal például azt üzeni a nőknek, hogy még a trauma közepette is mosolyogniuk kell, különben még nagyobb baj érheti őket. „Az, ha valakinek látszik az arcán, amit belül érez, akár halálos következményekkel is járhat. A fekete közösségekben már a dalokon keresztül is azt tanították nekünk, hogy át kell formálnunk, el kell rejtenünk az érzéseinket – mert ez a túlélés eszköze volt a halállal, a traumával és az erőszakkal szemben” – fogalmazott Clayton-Johnson.

Az érzelmi munka – amelyet leggyakrabban a társadalom peremén élő csoportok végeznek – többnyire láthatatlan marad. És mivel a háttérbe szorul, rejtve marad az is, milyen óriási erő rejlik benne: a gyógyítás képessége, az empátia, a kapcsolatteremtés, a jelentés és a valahová tartozás megélése. Ha természetesnek vesszük ezt a munkát, ha lenézzük mindazokat, akik végzik, nemcsak azt a lehetőséget veszítjük el, hogy megbecsüljük a valódi értékét – hanem lassan azt is elfelejtjük, hogyan kell ezt a fajta törődést tudatosan gyakorolni.

Jamil Zaki, a Stanford Egyetem pszichológiaprofesszora és a Stanford Szociális Idegtudományi Laboratóriumának vezetője The War for Kindness (Harc a kedvességért) című könyvében arra figyelmeztet, hogy napjainkban az empátia visszaszorulóban van. Az empátia három alapvető képességként írható le: az egyik, hogy képesek vagyunk átérezni mások érzéseit (érzelmi empátia), a másik, hogy el tudunk gondolkodni mások tapasztalatain (kognitív empátia), és végül az, hogy valóban szeretnénk, ha a másik jobban érezné magát (empatikus törődés). Egy 2009-es kutatás szerint az átlagos amerikai saját bevallása alapján kevésbé együttérző, mint az emberek 75%-a harminc évvel korábban.

E mögött számos tényező áll. Vannak külső, jól körülhatárolható okok is: egyre többen élnek egyedül, városokban, elszigetelten; az életünk nagy része az online térben zajlik, és a politika is egyre mélyebb éket ver az emberek közé. Az anonim helyzetek – mint az internetes közösségi terek – csökkentik a kedvesség és az empátia jelenlétét. De vannak mélyebb, elméleti okok is. Társadalmi szinten számos téves feltevést fogadtunk el igazságként. Az egyik legelterjedtebb és egyben legkárosabb ilyen nézet, amelyet a hagyományos közgazdaságtan is sulykol, az az elképzelés, hogy az emberek természetüknél fogva önzők, és hogy az önző emberek jutnak előre. Az ún. „láthatatlan kéz” elmélete szerint ha az emberek kizárólag saját érdekeiket követik, a piacok majd önmagukat szabályozzák, és végül ez mindenkinek a hasznára válik. De vannak elméleti problémák is. Társadalomként a sejtéseken alapuló hiedelmek tévesen tényként szívódnak fel, amelyek közül az egyik legnagyobb és legkárosabb az a gondolat, amelyet a közgazdaságtan főárama vezérel, hogy az emberek természetüknél fogva önzők, és hogy az önző emberek előbbre jutnak. A „láthatatlan kéz” elmélete a közgazdaságtanban azt állítja, hogy a pénzpiacok önmagukra hagyva, az ember önérdekű, versengő természetétől táplálva szabályozzák önmagukat, és nagy jólétet teremtenek. Ez a szemlélet az elmúlt negyven évben alapot adott arra, hogy az állam fokozatosan kivonuljon a közszolgáltatásokból és a szociális biztonsági rendszerekből – aminek következtében a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek folyamatosan és drasztikusan növekedtek.

Mi a probléma ezzel az elképzeléssel? A sok egyéb korlátja mellett van benne egy alapvető logikai hiba is: az ember nem veleszületetten önző lény. Épp ellenkezőleg – mi vagyunk a legempatikusabb élőlények a bolygón. Közösségben fejlődünk, ott tudunk igazán kiteljesedni. Ez az a pont, ahol az érzelmi munka – az empátia gyakorlati megnyilvánulása – különösen fontossá válik. És a jó hír az, hogy az empátia, még ha csökken is, nem vész el végleg. Visszaszerezhető. Az érzelmi munka mindenki számára elérhető, és általa újra kapcsolódhatunk önmagunkhoz, egymáshoz és ahhoz a közösségi létformához, ahol valóban jól működünk. Ahogy a könyv első fejezetében is elhangzott: az empátia nem egy velünk született, megváltoztathatatlan tulajdonság, amit vagy birtokolunk, vagy nem. Az empátia tanulható. Gyakorolható, és idővel egyre jobbá válhatunk benne. Ez egy fejleszthető készség.

Ráadásul az empátia nem egy olyan dolog, ahol az egyik ember ad, a másik veszít. Az empatikus emberek maguk is nyernek vele – és a környezetük is. Több barátjuk van, kiegyensúlyozottabb párkapcsolatokban élnek, általában boldogabbak, és a munkában is sikeresebbek – írja Zaki. Vagyis minden adott ahhoz, hogy minél többen végezzünk érzelmi munkát. Ez mindenkinek a javára válik, mindenki nyer vele.

Rose Hackman: Érzelmi munka – Az életünket formáló láthatatlan teher

Fordította: Dr. Blümel Ferenc

Gabo, 2025