New York, 2024. szeptember
Az ENSZ-székház márványból készült szónoki emelvényén a legkülönbözőbb öltözékekben szoktak feltűnni a szónokok. Az afrikai országok elnökeinek tarka öltözete, az ázsiai uralkodók aprólékosan megtervezett fejfedői, a katonai egyenruhák titokzatos geometriája, ezek mind a világban uralkodó szokások sokféleségét tükrözik, és semmiféle reakciót nem váltanak ki a teremben összegyűltekből. Néhány évvel ezelőtt egy meglehetősen korrupt afgán elnök fejedelmi eleganciája lebegő bársonyköpenyével és bundasapkájával mégis elismerést aratott a divat iránt érdeklődést mutató, nem túl számos jelenlévő körében.
Az azonban még ennél is szokatlanabb, hogy egy államfő olyan ruhakölteménnyel rukkoljon elő, amelynek tervei a saját fejéből pattantak ki, míg a megvalósítást a Miss Universe stylistjára bízza. Márpedig pontosan ezt történt Nayib Bukele, El Salvador ifjú elnöke esetében, aki indigókék zubbonyban jelent meg, melynek nyakrészét és mandzsettáját aranyszínű virágmotívumok díszítették, és ennek hatására úgy nézett ki, mintha Simón Bolívart keresztezték volna egy Star Wars-szereplővel. Ebből az alkalomból a salvadori Escuela Militar kadétjainak díszegyenruháját is átfazonírozta a Miss Universe divattervezője, aki meglehetősen látványos palástot tervezett az egyenruhához, bár ez nem feltétlenül praktikus viselet egy júniusi szombaton a trópusi éghajlat alatt.
Bukele egyedül áll az ENSZ szónoki emelvényén, azonban harcias viselete és egyenes testtartása megteszik a maguk hatását, és az elnöknek egy modern hős kinézetét kölcsönzik. „A világ legmenőbb diktátora”, utalt így egyszer saját magára, válaszul Kamala Harris Twitter-bejegyzésére, amelyben aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy Bukele statáriális módszerrel állt neki országában a bűnözés felszámolásának. Az X-en „filozófus királyként” hivatkozik magára, a külföldi sajtó egy része pedig „Caudillo millennialként” emlegeti, vagyis a millenniumi nemzedékhez tartozó diktátorként. Amikor 37 éves korában először választották meg elnöknek, El Salvador a világ legvéresebb országának számított: az emberölések aránya háromszor olyan magas volt, mint a bukott államnak tekintett Haitin. Bukele radikális intézkedéseket hozott: a büntető törvénykövet tetováló kézikönyvre cserélte.
El Salvadorban, ahogyan Japánban vagy Oroszországban is, a bandatagok, vagyis a pandillerók a bőrükre tetovált jelekről ismerik fel egymást: azték napról, kalasnyikovról vagy egy vigyorgó bohócról, amely az adott gengszter szenvedélyes életmódjára utal.
Az eredmény: nyolcvanezer bebörtönzött, nagyrészt bűnözők, valamint néhány rocker, akik esetében végül nem bizonyult jó ötletnek, hogy tetoválást csináltattak maguknak. Majd, mivel a Caudillo eredetileg marketingszakemberként dolgozott, videókat készíttetett a gengszterekről (és a rockerekről) alsónadrágban, kopaszra nyírva és a tetoválásaikat jól megvilágítva, arra kényszerítve őket, hogy több ezren térdeljenek Tecoluca szigorúan őrzött új börtönének folyosóin, vagy zárt sorokban futkározzanak fel-alá az őrök sípjainak ritmusára.
Nem csoda, hogy mindez nem vívta ki az Amnesty International és a többi nemzetközi jogsegélyszervezet tetszését, bár tény, hogy az emberölési arány a tizedére esett vissza, és így Kanadát is megelőzve El Salvador lett az egész amerikai kontinens legbiztonságosabb országa.
Ez az oka annak, hogy Bukelét most az ENSZ közgyűlésének emelvényén láthatjuk: „Egyesek azt mondják, hogy több ezer embert zártunk börtönbe, azonban az igazság az, hogy valójában több millió embert tettünk szabaddá, mert a jóknak nem kell többé félelemben élniük.” Látom, ahogy erre a mondatra felkapja a fejét Baptiste Rossi, az Élysée-palota „tolla”. Akad azért, aki figyel az ENSZ közgyűlési termében. A beszédírók egész világot behálózó céhének tagjai mindig résen vannak, hátha egyszer csak megüti a fülüket egy olyan megfogalmazás, amely végre igazán a dolgok elevenébe talál, és politikai hovatartozástól függetlenül megemelik a kalapjukat az igazi művészet előtt. Ebből a tisztán praktikus szempontból Bukele ma az egyik legkiválóbb szónok.
Ugyanakkor a szaúdi trónörökössel ellentétben Bukele rendszere nem autokrácia, hanem demokrácia, még ha feszegeti is annak határait.
Később menesztett minden hatvan évnél idősebb bírót, akiknek a helyére saját bizalmasait ültette, majd az alkotmányt átértelmezve másodszor is elindult az elnökválasztáson, ami elméletileg nem lett volna lehetséges.
A választásokra végül 2024 februárjában került sor, szabad körülmények között, több mint háromezer nemzetközi megfigyelő jelenlétében, akik mindent a legnagyobb rendben találtak. A Caudillót 84%-os szavazati aránnyal választották újra, és pártja, a Nuevas Ideas (Új Elképzelések), amely hat évvel korábban még nem is létezett, ötvennégy helyet szerzett meg a parlamentben a hatvanból. „Mi nem egypártrendszer vagyunk – szögezi le Bukele –, hanem olyan demokrácia, amelynek van egy hegemón pártja. Minden demokráciában az a cél lebeg a vezetők szeme előtt, hogy a lehető legnagyobb arányú győzelmet arassák. Tényleg azt gondolják, hogy Franciaországban vagy az Egyesült Államokban az elnök azt mondja a választások előtt, »próbáljunk meg 55% alatt maradni, nehogy felboruljon a hatalmi egyensúly«? Természetesen nem. Minden vezetőnek az a célja, hogy minél több szavazatot szerezzen. Nekik nem jön össze, de ez engem nem kell hogy befolyásoljon. Mit kellett volna tennem? Bejelenteni, hogy mivel az összes többi elnök sikertelen, mivel népszerűtlenek, odaadom az ellenzéknek a parlamenti mandátumok felét, csak hogy a többi ország vezetőjével azonos helyzetbe kerüljek?”
*
Washington, 2024. november
„Hahaha, I’m back!” Donald Trump jó néhány államfőt hívott fel kacagva ezzel a fenyegető üzenettel. Sokan közülük valószínűleg egy kicsit meglepődtek, de Bukele egyáltalán nem. Számára Trump visszatérése a hatalomba annak a jele, hogy ő látta jól a dolgokat.
Trump megválasztásának másnapján Bukele a következőt posztolta az X-en:
„Nem számít a politikai meggyőződésetek, nem számít, hogy tetszik-e nektek, ami történt vagy történni fog. De abban biztos vagyok, hogy nem látjátok át teljes mélységében, milyen útelágazáshoz érkezett az emberi civilizáció.”
Egy hónappal korábban a republikánusok elnökjelöltje ellátogatott a Pennsylvania állambeli Erie-be, ahol a fiatalkori bűnözés problémájára hasonló megoldási javaslattal állt elő, mint a Caudillo.
„Ti is látjátok, hogy ezek a fickók klímaberendezésekkel és hűtőszekrényekkel a hátukon jönnek ki az üzletekből, ami egészen elképesztő – mondta Trump, aki mindig is szerette az erős képeket, egy olyan tömeg előtt, amelyben meglepően sokan viseltek tükrözött lencsés napszemüveget. – A rendőrségnek pedig nincs joga végeznie a dolgát. Kénytelenek azt hallgatni, hogy bármit tesznek, búcsút inthetnek a nyugdíjuknak. Nem csinálhatnak semmit, mert a liberális baloldal nem hagyja, hogy végezzék a munkájukat. A liberális baloldal tönkre akarja tenni a rendőrséget, tönkre akarja tenni az országunkat. De ha csak egy napig kíméletlenül fel lehetne lépni… vagy csak egy órára, és tényleg kíméletlenül, akkor ennek azonnal híre menne, és minden megoldódna.”
Mint ahogy rajongott a szavazótábor az állami kiadásokat durván visszanyeső láncfűrészért is, amely levágná az amerikai közigazgatás jelentős részét, és amelyet Trump Javier Milei argentin elnöktől vett át változatlan formában, a végrehajtással pedig szövetségesét, Elon Muskot bízta meg.
*
A politikai innovációkat jó ideig a centrum termelte ki magából. Az Egyesült Államokban valaki bedobott egy új ötletet, mert másképpen képzelte el a kampányt; volt egy lendületes szlogen, máshogy használták a médiát, mint korábban, máshogy kommunikáltak a választókkal. Mindez először Kaliforniában, a Madison Avenue-n vagy a washingtoni K Streeten történt, majd az innováció lassan terjedni kezdett a peremvidékek felé. Valaki, például Nagy-Britanniában, felfigyelt rá, elkezdte utánozni a jenkiket, majd jöttek a skandináv országok, Németország, Európa többi része, és a politikai kommunikáció jövője lassan mindenhol jelenné vált, végül Ázsia és az afrikai kontinens legtávolabbi zugába is megérkezett.
Jól emlékszem a zarándoklatokra Washingtonba, ebbe az egyszerre fenséges és unalmas városba az 1990-es, majd a 2000-es években: a think tankek, vagyis agytrösztök szűk és ablaktalan szobáira, a vékony padlószőnyegekre, amelyek szürke és barna közé eső árnyalatát lehetetlen meghatározni, a tálcákra halmozott süteményekre és a mazsolás muffinokra; úgy éreztük, hogy mi fújjuk a passzátszelet, mert minden szépen és jól alakult.
Tíz éve már, hogy a Cambridge Analytica utat mutatott, amikor Európába és az Egyesült Államokba importálta az információs hadviselés technikáit, amelyeket eredetileg a brit, a pakisztáni és a kolumbiai hadsereg és hírszerzés számára fejlesztett ki. Egy olyan világban, ahol a digitalizáció az első ténylegesen globális tapasztalat, amelyben az egész emberiség osztozik, az internetre és a közösségimédia-platformokra jellemző sajátos dinamikákat többé-kevésbé azonos módon bárhol ki lehet aknázni, és Nigéria kitűnő kísérleti terepnek tűnik egy, a skandináv országokban folytatandó kampány számára.
Addig, amíg a politikai versengés a való világban, a nyilvános terekben és a hagyományos médiában zajlott, minden országban korlátot jelentettek a sajátos szokások és szabályok. Amikor azonban átkerül a virtuális térbe, ez a versengés könyörtelen harccá változik, ahol mindent szabad, és kizárólag a platformok által meghatározott szabályok léteznek. Demokráciáink sorsa egyre inkább egyfajta digitális Szomáliában dől el, egy bukott globális államban, ahol a digitális háború hadurai és seregei hozzák a szabályokat. Ma nem egyszerűen kommunikációs technikákról van szó, hanem olyan csatakiáltásokról, tartalmakról és programokról, amelyek akadálytalanul áramolnak a budapesti Duna Intézet (Danube Institute) és a Miamitól Buenos Airesig évente megrendezett NatCon (Nemzeti Konzervatív Konferencia) konferenciák között.
Jóllehet Nyugaton a 20. század első fele a mértékletesség erényére tanította a politikusokat, a háborút megélt utolsó nemzedék kihalásával visszatértek azok a démiurgoszok, akik újraértelmezik a valóságot, és azt a maguk kénye-kedve szerint próbálják alakítani.
Ebben az új világban az aktuális folyamatoknak még a legszélsőségesebb következmények sem szabnak gátat, senki sincs, aki korlátozná vagy kormányozná őket. Pedal to the metal: a sebességőrültek beletaposnak a gázba.
A lehetőség, amely tegnap még nyitva állt ahhoz, hogy szabályrendszereket lehessen kialakítani, mára bezárult. Ma elképzelhetetlen, hogy az erő, a pénzpiacok és a kriptovaluták logikájának bárki is határokat szabjon a mesterséges intelligencia és az ezzel összefüggő technológiák iránti rajongás korában, vagy annak, hogy a világrend a dzsungelharc felé tolódjon el.
Ebben az új világban a Borgia-félék komoly előnyben vannak, mivel otthonosan mozognak egy korlátok nélküli környezetben. Nem egyszerűen képesek talpon maradni a bonyodalmak közepette, hanem egyenesen a váratlan, bizonytalan és konfliktusos helyzetekből merítik erejüket.
Sem a múzeumokba való könyveket, sem az ugyanoda való újságokat. Még a legnaivabb internetező is tudja, hogy ha egy fényképen Trumpot látja repülőgépe fedélzetén vagy mar-a-lagói birtokán egy fotelban ülve, könyvvel, nem pedig egy digitális eszközzel vagy hamburgerrel a kezében, akkor ez csakis viccnek szánt deep fake lehet. Tanácsadóit felettébb bosszantja, miközben inkább örülniük kellene neki, hogy Trump még egy egy- vagy féloldalas összefoglalót sem hajlandó elolvasni, amelyet azért adnak neki oda, hogy az interjúk előtt fel tudjon készülni a szóba jöhető kérdésekből. Trump egyetlen pillantást sem vet ezekre a jegyzetekre. Mindegy, hogy egyoldalas, féloldalas, vagy csak egyetlen sor. Kizárólag a beszéd az ő asztala. Ami meglehetős kihívások elé állít mindenkit, aki bármiféle strukturált ismeretanyagot próbálna neki átadni.
Trump valójában csak a sokadik illusztrációja a politika egyik örök szabályának, amelyet bárki megfigyelhet, miszerint gyakorlatilag semmiféle összefüggés nincs az intellektuális képességek és a politikai intelligencia között. A világ tele van nagyon okos emberekkel.
Mennyi, de mennyi milliárdos vállalkozót, globális technokratát, értelmiségit és Nobel-díjast láttunk már megszégyenülni, amikor szakmai sikereiket megpróbálták a politika küzdőterén kamatoztatni!
Azték írnokhoz illően szerény becsléseim szerint minden pillanatban százhuszonhárom olyan személy van Párizsban, aki úgy gondolja, hogy jó eséllyel ő lesz az Élysée-palota következő lakója. Közöttük hét vagy nyolc van ténylegesen versenyben. A többiek tudják magukról, hogy nem ők a legesélyesebbek, de úgy gondolják: sosem lehet tudni, a csillagok kedvező együttállása teremthet olyan történelmi helyzetet, amely őket hatalomba segítheti.
Minden egészséges lelkületű ember távol tartaná magát ettől a kétes hírű világtól, azonban ők, a kiemelkedő tehetségek, úgy döntöttek, hogy most emelni kell a tétet: végül is ha a jó emberek sosem lépnek be ebbe a szorítóba, akkor nem is fog semmi javulni, nem igaz?
Feltérképezik tehát a terepet, elkezdenek interjúkat adni, könyvben közreadják az elképzeléseiket, létrehoznak egy think tanket, vagy rögtön elfogadják valamelyik párt felkérését, hogy induljanak el az adott erő színeiben a választásokon. És akkor, egyszer csak, borzalmas felismerésre jutnak.
Arra, hogy mindez jóval nehezebb, mint ahogy eredetileg gondolták. Nem azért, mintha a pálya hemzsegne a ki tudja, milyen géniuszoktól, hanem mert rá kell jönniük, hogy nincs sem pálya, sem szabályok, de még csak biztos viszonyítási pontok sincsenek, a játék azonban ettől még zajlik, és csupán nagyon kevesen vehetnek részt benne sikeresen. Amikor a berlini kongresszus után a nagy Bismarckot a politikai irányvonaláról kérdezték, azt válaszolta halk, vékony hangján, amely ma már teljes kudarcra ítélné a politika világában, hogy öt labdával próbál zsonglőrködni, és az ötből kettőt folyamatosan a levegőben kell tartania. Ha már a porosz vaskancellár is cirkuszi hasonlattal próbálta megragadni a politika lényegét, akkor az olvasóra bízom, hogy elképzelje, miként néz ki a politika egy kevésbé strukturált kontextusban.
Amikor az ember megpróbálja becserkészni, folyamatosan árnyékra vetődik, csak közelítő eredményekre jut vagy ellentmondásokba ütközik. Az alelnök kezdésnek nem rossz, de ugyanúgy képben kell lenni a Squid Game-mel (Nyerd meg az életed) és A Keresztapával is, ezeket ugyanis minden született politikus kívülről ismeri.
Nincs a politikánál erőszakosabb hivatás; míg a katonák csak háború idején harcolnak egymással, a politika nem más, mint folyamatos háborúskodás. Ebben a közegben a kiemelkedően tehetséges emberek általában elbuknak, mivel sosem hajlandók fegyvert ragadni, noha kizárólag a kockázatvállalás váltható aprópénzre a játékban.
Végső soron az egész egy nagy ugrás a semmibe. Ma is előttem van, amint a birodalom szívébe tett egyik látogatásunk során John Podesta, aki először Bill Clinton, majd Barack Obama jobbkeze volt, idegesen, gyors mozdulatokkal és a túlságosan sokat futó emberek extrém szikár testalkatával Firenze ifjú polgármesterének, Matteo Renzinek és titkárának magyaráz, akik az országos kampány fogásairól kérdezték őt:
„Nem kell kivárni a megfelelő pillanatot a cselekvéshez. Egyszerűen csak lépni kell, remélve, hogy ez volt a megfelelő pillanat.”
Volt idő, amikor ez a taktika nekünk is bevált.
A Borgia-félék olyan létformák, amelyek rendkívüli mértékben alkalmazkodtak a turbulens viszonyokhoz, amikor egy politikai rendszernek a saját végességével kell szembenéznie, és amikor a bizonytalanságra és a veszélyekre adott reakciók sikere kizárólag azok gyorsaságán és erején múlik.
Számunkra megrázó lehet, de a Borgia-félék tettei kizárólag az aktualizált változatát jelentik annak, amit történelemkönyvekben, Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című művében, a reneszánsz krónikáiban vagy az ancien régime memoárjaiban olvashatunk.
Amikor az MBSZ-féle „fogadást” tartották a Ritz-Carltonban, Trump, aki akkor az Egyesült Államok elnöke volt, a következőt írta a Twitteren: „Nagyon bízom Szalmán királyban és Szaúd-Arábia trónörökösében, pontosan tudják, hogy mit csinálnak. Azok közül, akikkel most éppen leszámolnak, sokan már jó ideje fosztogatják a saját országukat!”
A ragadozók korában nem a korábbi periféria vezetői utánozzák a mi vezetőinket, hanem a nyugati vezetők vesznek magukra máshonnan ismerős tulajdonságokat. Míg az európai politikai vezetők döbbenten nézik, ahogyan az amerikai elnök a saját családtagjaival és üzlettársaival együtt kormányozza az országot, az autokratákat ez egyáltalán nem zavarja, számukra ugyanis tökéletesen természetes, hogy az elnök egyik rokonához vagy üzlettársához folyamodnak különleges bánásmódért. Az már a sors furcsa fintora, hogy ugyanez a logika megjelent a nyugati kormányhivatalokban is, ahol a Trump valamelyik családtagjával vagy golfpartnerével kezdeményezett diplomáciai kapcsolat is kezd az állami politika szintjére emelkedni.
Ez ma a Borgia-félék jelmondata, amelyet a nép nagy része is a magáénak vall. A nép, amely a szabályokra már nem a saját szabadságának garanciájaként tekint, hanem hatalmas átverésként, hogy azt ne mondjuk, az elitek összeesküvéseként, vagyis a nép elnyomásának eszközeként.
Pontosabban Dick, a mészáros a VI. Henrik című drámában, amikor Anglia királya ellen próbálnak felkelést szítani. Dick szerint a jogászok a regnáló hatalom emberei, erkölcstelenek, bármit és annak az ellenkezőjét is képesek megtenni. Ahelyett, hogy megoldanák, inkább növelik a problémákat, és mindig megtalálják a kiutat a nehéz helyzetekből, csak hogy még jobban összekuszálják a szálakat. Kizárólag a forma érdekli őket, sosem a tartalom; érthetetlen nyelven beszélnek, amivel az az egyetlen céljuk, hogy megtévesszék a szegény embereket, és végső soron egyedül a saját ügyeik érdeklik őket.
A Borgia-félék a lényegre fókuszálnak, nem a formaságokra. Azt ígérik, hogy megoldást találnak a nép valódi problémáira: a bűnözésre, a bevándorlásra, a magas árakra. És hogy mi erre az ellenfeleik, vagyis a liberálisok, a haladáspártiak és a szelíd demokraták válasza? Szabályok, veszélyben a demokrácia, meg kell védeni a kisebbségeket…
Az Egyesült Államokban a politikusoké után közvetlenül az ügyvédeké a leggyűlöltebb szakma. Nem meglepő tehát, hogy a jogászok pártját kisöpörte a hatalomból a népakarat. Miért is kellene meglepődnünk azon, hogy egy olyan platformot, amelyet kizárólag jogászok vezetnek, amely a demokratikus eljárások védelmét és a kisebbségi jogok tiszteletben tartását tekintette fő feladatának, és amely mindenekelőtt azzal érvelt, hogy a republikánus elnökjelölt ellen bírósági perek vannak folyamatban, elsöpörte a Borgia-félék által meglovagolt sérelmek áradata, a magas árak, a bevándorlás és a társadalmi különbségek?
Ha van olyan ember, akinek a létezését egy felkelés során nem szokták tolerálni, akkor az, aki nem hajlandó csatlakozni a tömegekhez, aki a kisujját eltartva arra figyelmeztet, hogy az eljárási szabályokat mindig be kell tartani. Még rosszabb a helyzete, ha mindezzel a nép ellenségét próbálja meg védelmezni. Nem véletlen, hogy Dick, a mészáros akasztófán szeretné látni.
Giuliano da Empoli: Ragadozók kora
Fordította: Fáber Ágoston
Park Könyvkiadó, 2025
