A 2022-ben megjelent Szavalóverseny című köteted élén egy Költői hitvallás áll, de a cím régies pátoszát már az első sorok ellensúlyozzák: „Az a dolgom, hogy írjak, / bár a társadalom számára annak, / hogy írok, nincs haszna”. Sőt: „senkire nincs szükség, aki ír, / az írás társadalmilag teljesen haszontalan”. Nem hiszem, hogy ezt komolyan gondolod. Vagy szoktad?
Szerintem semmilyen művészi tevékenységnek nincs igazi indokoltsága. Se célja, se oka nincs, az ember mégis törekszik arra, hogy részese legyen, mert befogadóként és alkotóként is van valami belső késztetés bennünk, hogy a világot és önmagunkat is mélyebben megértsük és a művészet ebben elég jelentős szerepet játszik.
És annak, aki csinálja, lehet éppenséggel célja is, oka is… Sőt, általában van is.
A végeredménynek pedig lehet akár praktikus haszna is. Mert a műalkotás szórakoztat és tanít, ahogyan Horatius írta, segít megbirkózni a szorongásainkkal, önmagunk fel- és felismerésében, mélyebb létélményekhez juttat és otthonosabbá teszi számunkra a világot, de nem ilyen céllal születik, mert nincs benne hasznos célratartás. Amikor írok, érintek társadalmi problémákat, nem is keveset, de nem azok bemutatására koncentrálok, hanem a sorsok, érzelmi és emberi viszonyok megjelenítésére.
És persze meg is kell formálni a mondandódat, itt pedig belép a számomra megfejthetetlen tehetség fogalma… Kamaszkorodtól írsz?
Nem, tízévesen már írtam. Először kizárólag lírai alkotásokat, kizárólag komoly témákról, természetesen. Csak a felnőttek írnak mindenféle gyagyás gyerekverseket, a gyerekek komoly témákat választanak. „Barátok, legyetek ily összeszőtt szálak!” – volt egy ilyen költeményem a barátság erejéről. Nagyon sok ily, oly, mely fordult elő a költeményeimben, mert úgy gondoltam, ettől igazán vers egy vers. Végül is már akkor megértettem a klasszikus irodalom lényegét!
Az új könyvedben, A csokimikulásos lányban, aminek kapcsán jól elkalandoztunk, visszatértél az egyik alaptémádhoz, a kiszakadáshoz a faluból és a beszakadáshoz a városba, egy idegen közegbe. Időben is visszalépsz a hatvanas-hetvenes évekbe. Mintha nagyon megviselt volna a Budapestre költözés, pedig régen történt, 1974-ben, tizennégy éves korodban, hogy a vámosmikolai esztendők után itt lettél gimnazista.
Mindenkinek alapélménye a gyerekkor elhagyásának a folyamata. Kilépni a gyerekkorból és belépni a felnőttkorba a legmegértőbb családban is nehéz. Ezernyi biológiai és érzelmi folyamat zajlik bennünk, és ha mindez még életforma-változással, az addigi lakhely és a szülők elhagyásával is jár, az nehezített pálya. Sokan el is buknak, akár bele is halnak.
