„A Telefonhírmondó Részvénytársaság ízlésesen berendezett helyiségében tegnap délután félhat órákor mutatták be a magyar rádiót a sajtó meghívott képviselőinek (…). A nehéz drapériákkal elfüggönyzött stúdióban elsőnek Kolossváry Endre helyettes államtitkár intézett beszédet a megjelentekhez, rámutatva a magyar rádió nagy fontosságára. A nevelés és oktatás szempontjából a rádiót ugyanolyan értékűnek tartja, mint a könyvnyomtatást, annál inkább, mert míg az olvasást a mai napig sem sajátította el mindenki, a rádió útján nehézség nélkül részesülhet a kultúra, áldásaiban az analfabéta is” – lelkendezett a Szózat jobboldali politikai napilap 1925. december 2-án, miután előző nap elindult a magyar rádió műsorszórása. December 1-jén magyarországi lakások ezreiben csendült, vagyis inkább reccsent fel ugyanaz a hang. A hang tulajdonosa a budapesti Rákóczi út 22. alatti ház stúdiójában, a magyar rádió első székhelyén beszélt. A médiatörténet máig ezt a száz évvel ezelőtti pillanatot tartja a magyar rádiózás kiindulópontjának, pedig az már az LGT legendás Miénk ez a cirkusz című slágeréből is kiderül, hogy a kísérleti adások évekkel korábban elindultak abból a bizonyos Gyáli úti „csukott bútorszállítóból”.
A Szózat újságírójának lelkesedését korántsem osztotta mindenki, aki a Telefonhírmondó Részvénytársaság „ízlésesen berendezett” helyiségében részt vett azon a bizonyos sajtótájékoztatón. December 4-én, a Friss Újságban például azt rótták fel a magyar rádiózást épp csak útnak indító Magyar Távirati Irodának, hogy „recsegő, ropogó hangú közléseket ad le, amik élvezhetetlenek és amiket alig hallanak az előfizetők. Másrészt meg amiatt panaszkodnak az előfizetők, hogy kurzuslapok unalmas vezércikkeivel és tendenciózus közleményeivel traktálják őket, amiből pedig nem kérnek”. „Hibás és gyenge” programra panaszkodott az Esti Kurír is.
A műsorok változatosságát érintő panaszok azért is meglepőek, mert a rádió nem a semmiből jött létre. Még ha a világ első rádióadóját nem is Magyarországon létesítették, a rádió ősének is tekinthető telefonhírmondó igazi hungarikum volt, és Puskás Tivadar jóvoltából már 1893 óta rendszeresen közvetítette műsorait az előfizetőknek. Nem volt önálló hálózata, a telefon-előfizetők tudták extra szolgáltatásként igénybe venni, és egészen rendkívüli szolgáltatást kaptak. A mintegy száz alkalmazottal működő műsorszóró vállalkozás közvetlen összeköttetésben állt a parlamenttel és a tőzsdével. Mint az a Magyar Filmintézetnek a rádió jubileumára készített filmjéből kiderül, a friss politikai és gazdasági hírek mellett már a telefonhírmondó repertoárja is tele volt kulturális és szórakoztató műsorokkal.
Határok nélkül
A rádió debütálását a hang vezeték nélküli továbbításának technológiai háttere tette lehetővé. A Magyar Rádió alig három évvel a BBC elődjének tekintett rádióadó elindulását követően kezdte meg állandó adását. A szóban forgó brit adót pedig maga a rádió feltalálásáért 1909-ben Nobel-díjjal kitüntetett Guglielmo Marconi alapította 1922-bent. Bár a rádiózás Magyarországon először a városi középosztály kiváltsága volt, a beszélő dobozok rendkívül gyorsan terjedtek, pedig a vevőkészülékek engedélykötelesek voltak és a vételi körzet is Budapest 40-50 kilométeres körzetére korlázódott. Ennek ellenére az előfizetők száma 1925 végére már a 17 ezret is elérte.
A rádió igazi forradalma a hatótáv növekedésével robbant be. A rendszeres műsorszóráshoz használt első kis teljesítményű adót 1925 április végén szerelték össze Csepelen. Az ezzel közvetített kísérleti adásokat heti három alkalommal, kedden, csütörtökön és szombaton este 8 órától lehetett hallgatni. A rendszeres napi adásfolyam decemberi indulását követően a heti adásidő 50 órára nőtt. A csepeli adót 1928-ban felváltotta a lakihegyi adótorony, majd újabb öt évvel később felállítottak egy 120 kilowattos, 314 méter magas szuperadót, amely már az egész országot lefedte, sőt, az innen sugárzott jeleket az országhatárokon túl is fogni lehetett. A lakihegyi adótorony európai léptékkel is egyedülállónak számított.
Az országhatárokon átívelő hatótávolságra az igény is nagy volt, mert a rádiótól a közönség azt is várta, hogy a trianoni békediktátum következtében elszakított országrészek magyar lakosságát is ellássa az anyaországi hírekkel és kulturális programokkal. A Magyar Rádió első napjainak teljesítményéért mérsékelten lelkesedő Friss Újság például már 1925-ben azt hangsúlyozta, hogy „a rádió valóságos összekötő kapocs lehetne elszakított véreinkkel, kár tehát fel nem használni”. A rádiónak ezt a funkcióját a rendszeres, napi műsorszórás elindulásakor is hangsúlyozta a rádiót ünnepélyes keretek között útjára engedő Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója, Kozma Miklós, aki szerint fontos volt, „különösen Magyarország mai helyzetében, hogy a hullámokon keresztül minden határon túl eljut a magyar szó”.
Az előfizetők száma a lakihegyi adótorony felszerelését követően azonnal ugrásszerű növekedésnek indult, 1930-ra már elérte a 300 ezret. A hallgatók több mint kétharmada vidéken fogta az adást. Stabilizálódott a műsorstruktúra is: a híreken és a sportközvetítéseken kívül zenével, irodalmi műsorokkal, a gyerekeknek szóló meseolvasásokkal tarkították a műsort, és rendszeressé váltak a színházi és operaházi közvetítések is. A várható időjárás előrejelzése és a pontos idő rendszeres bemondása ugyancsak vonzotta a hallgatókat. A Magyar Rádió műsorfolyama a két világháború között már a kontinens egyik leghallgatottabb tömegtájékoztatási eszköze volt. Miközben a határon túl rekedt magyarság a magyar nyelvű nyomtatott sajtóhoz csak korlátozottan fért hozzá, a rádió műsorait akár barkácsantennákkal is tudta fogni. A rádió így láthatatlan hidat képezett az anyaország és az elcsatolt országrészekben élő magyarok között, nemcsak az információ és a szórakozás forrása volt, hanem identitásképző szerepet is betöltött.
Átmeneti krízis után hosszan tartó propaganda
A második világháború utolsó néhány hónapjában, a német megszállás alatt a 314 méter magas lakihegyi adótornyot ledöntötték, hasonló sorsra jutott a miskolci és a nyíregyházi adó is. A rádiózást azonban szinte azonnal újjászervezték, ahogy a Vörös Hadsereg átvette a német megszállók helyét. Még abban az évben napi hat órás műsorszolgáltatást vezettek be, november közepétől pedig Magyar Rádió címmel műsorújságot is kiadtak. Az 1950-es évekre a rádió a kommunista hatalomátvétel után az állami propaganda legfontosabb eszközévé vált.
Nem csoda, hogy az 1956-os forradalom napjai, az állami propaganda eszközévé silányított Magyar Rádió életében rövid intermezzo gyanánt, összeforrtak nemcsak az ország, hanem a rádió felszabadítási kísérletének történelmével is. Október 23-án a budapesti tüntetők a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete elé gyűltek, és követelték, hogy olvassák be a diákok által megfogalmazott 16 pontos követeléseiket. Máig nem tudni, hányan vesztették életüket, miután az ÁVH és a rádió fegyveres őrei tüzet nyitottak a tüntető tömegre. A rádió néhány napra felszabadult, és bár nem a szétlőtt székházból, de a parlament épületéből Szabad Kossuth Rádió néven közvetítette Nagy Imre forradalmi kormányának üzeneteit.
A kádári konszolidáció a rádió műsorszerkezetére is nagy figyelmet fordított. 1959-ben indult a magyar rádiózás talán legismertebb szórakoztató műsora, a Szabó család, ami kis híján fél évszázadon keresztül szögezte a hangdobozok elé a közönséget. A 2007-ig futó sorozat Európa leghosszabb ideig sugárzott rádiójátéka lett. A hétköznapi hősök életét, apró-cseprő drámáit, kalandjait, örömét és bánatát bemutató sorozat olyan élethűre sikeredett, hogy a hallgatók közül sokan azt hitték, egy valódi család életébe nyernek betekintést.
De a Magyar Rádió műsoraiban a kor legismertebb dívái és sztárjai is megfordultak, Latinovits Zoltántól és Latabár Kálmántól Gobbi Hildán és Törőcsik Marin át Bessenyei Ferencig és Sinkovits Imréig. G. B. Shaw és Shakespeare műveitől a kedvelt szovjet írókig számos klasszikus és kortárs mű rádióváltozatát vették műsorra. Kern András még szinte gyerek volt, amikor 1962-ben rádiójátékokban kezdett szerepelni. A legnagyobb sztárokat Szalay Zoltán örökítette meg a stúdiófelvételek közben. Azt, hogy a rádió milyen mértékben töltötte ki a Kádár-korszak Magyarországának a mindennapjait, a Rádió és Televízió Újság rendkívül gazdag, e cikk képválogatásához is alapul szolgáló képanyagából is kiderül.
A rádió nem pusztán médium, hanem közösségi tér, hétköznapi rituálé, kulturális központ is volt. Elválaszthatatlan részévé vált a fővárosi és falusi otthonok, a munkásszállók, a kisvárosi vendéglők miliőjének. Különösen miután a helyhez kötöttséget is megszüntette a legkülönbözőbb méretű és formájú táskarádiók és tranzisztoros rádiók elterjedése.
Az 1970-es évektől a rádiózás fő attrakcióból egyre inkább háttérzajjá szelídült. Először a tévé bitorolta el a családok életében korábban betöltött helyét, majd utóbbit a trónról letaszítva az internetes szolgáltatások vették át a vezető szerepet. Korántsem szűnt meg azonban mindaz, amitől a rádiózás egykor viharos sebességgel hódította meg a közösségi és a magánszférát egyaránt. Ma ugyanúgy szól a hang a dobozból, még ha sokszor nem is a hagyományos rádióállomások közvetítésével. A rádiózás legkülönbözőbb műfajai is élnek tovább, mellettük pedig a tematikus podcast-csatornák vagy a zenei streamingszolgáltatók is erőre kaptak.
*
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/magyar-radio-100
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
