David Szalay idén márciusban megjelent, immár Booker-díjas regénye, a Flesh (azaz Hús) egy magyar kisvárosi lakótelepen kezdődik. Főszereplője is magyar: egy félénk 15 éves fiú, István, aki viszonyba keveredik nem különösebben vonzó, középkorú szomszédasszonyával. Mikor a nő férje erőszakos halált hal, István élete fenekestül felfordul – előbb a fiatalkorúak börténébe, aztán a magyar hadsereg szolgálatában Irakba kerül. Végül Londonban köt ki: kidobó, majd sofőr lesz, nagyon gazdag embereknek kezd dolgozni, aztán ő is nagyon gazdag lesz. Élete különböző fejezetei között ugrálva magáról Istvánról egyébként nem sokat tud meg az olvasó: a Flesh az író jellegzetes, szikár, érzelemmentes stílusában íródott, hőse legtöbbször használt szava (sőt, mondata) az „oké” – ez állítólag körülbelül 500 alkalommal hangzik el a könyvben.
Soha nem találkoztam még karakterrel, akinek olyan kevés mondanivalója volt, mint Istvánnak. Mégis: a könyv végére mélyen kötődik hozzá az ember
– fogalmazott Dua Lipa, aki akkora rajongója lett a könyvnek, hogy októberben Szalayt hívta meg nagy népszerűségnek örvendő könyvklubjába, hogy a New York-i könyvtár többszáz fős közönsége előtt beszélgessen az íróval. Szalay ekkor úgy fogalmazott, amikor nekiállt a könyvnek, az első dolog, amit tudott, az volt, hogy lesz egy magyar és egy londoni szála. Ő maga ugyanis a brit fővárosban nőtt fel, a könyv írásakor pedig már tíz éve Magyarországon lakott. Olyasmiről akart írni, amit maga is jól ismert: a tapasztalatról, mikor az ember két hely között ingadozik, de egyiken sem érzi magát teljesen otthon.
