„Lehet, hogy ez a korommal jár, de én megrettenve nézem, merre tart a világ. Mindig a gyerekeimre gondolok, hogy Úristen, mi vár rájuk…” – mondtad a legutóbbi interjúnkban.

Mikor volt ez?

2019 novemberében, vagyis még előttünk álltak olyan apróságok, mint egy világjárvány, a Capitolium ostroma, az ukrajnai invázió, október 7. és a nyomában járó gázai háború, vagy épp a mesterséges intelligencia okozta pánik.

Azt akarod ezzel mondani, hogy igazam lett?

Inkább arra vagyok kíváncsi, hogyha a „boldog békeidőkben” így aggódtál a világ állapota miatt, akkor ma már szóhoz sem jutsz a rettenettől?

Ezt nem mondanám. Egyrészt az ilyen világfolyamatok nem feltétlenül hatolnak be durván és intenzíven a mindennapjainkba, bár a Covid erre némileg rácáfolt. Ha pedig igaz az a tézis, miszerint a nyugati civilizációnak leáldozóban van, akkor sok eseményt el tudunk helyezni ebben a keretben.

Szerinted leáldozóban van?

Alapvetően igen, és gyorsan hozzátenném, hogy ennek a Nyugatnak mi is a része vagyunk.

Tehát nem úgy megy, hogy valahol ott, tőlünk nyugatabbra hanyatlik minden, amíg mi itt, Magyarországon hasítunk. Sőt, a mi hanyatlásunk szerintem előrébb is tart, mert a periférián vagyunk.

Nagy kedvencem Spengler, akinek A Nyugat alkonya a legismertebb műve, de a többi könyvét is érdeklődve olvasom mostanában. A spengleri logika arról szól, hogy a kultúráknak és a civilizációknak van egy életgörbéjük, ami újra és újra hasonló fázisokon megy keresztül a felemelkedésről a hanyatlásig. Az egyiptomi, a kínai és az antik világ történetét tanulmányozva igyekezett megsejteni, hogy vajon a görbe melyik pontján tartunk. Mi a görög-római kultúrkörben vagyunk igazán tájékozottak, mert a magyar iskolákban ezt tanítják legrészletesebben. Spenglert olvasva nekem is el kellett merülnöm például III. Thutmózisz uralkodásában, hogy jobban értsem a párhuzamokat: mikor jelentek meg az egyiptomi középbirodalomban azok az erőemberek, akiket mi római mintára caesaroknak neveznénk. Miként kezdték el lebontani – anakronisztikus fogalommal élve – a fékeket és ellensúlyokat, azt a kicsit demokratikusabb berendezkedését Egyiptomnak, hogy egy ember kezében összpontosulhasson minden hatalom? Hogyan fordult mindez imperializmusba, és mely pontokon bukkant fel a tömeg a történelem színpadán, mint társadalomformáló erő? A hat évvel ezelőtti mondataimat tehát árnyalnám annyiban, hogy ma már világosabban érzékeljük ezt az ívet.

A tömeg erejét?

Az első két társadalmi rend a papság és a nemesség volt, ehhez csatlakozott harmadikként a polgárság, majd megjelent a negyedik rend is: ezt hívja Spengler a tömegnek. Az eltömegesedés jeleire az előző században is sokan felfigyeltek Ortegától Máraiig – utóbbi például a történelem salakos üledékének nevezi azt a hömpölygő tömeget, ami már az antik Rómában is kenyeret és cirkuszt követelt. Épp Rómában jártam nemrég, és csak hüledeztem azon, hogy Nérótól egészen Caracalláig mindennaposak voltak azok a cirkuszi játékok, amikor törpék ölték egymást a Colosseumban. Nagyon szerette a közönség, szórakoztatónak és viccesnek találta.

Nincs új a nap alatt. 

Nincs bizony, eszembe is jutott egyből a TikTok és társai, amik végtelen mennyiségben látnak el minket efféle „gladiátorjátékokkal”. Szerintem minden civilizációban elérkezik az a pont, amikor az erőpolitikusok elkezdenek a tömeg kedvére tenni, és az ő vágyaikat szolgálják ki. Nevezhetjük ezt ma populizmusnak, de a lényege ugyanaz a különböző korokban. Ha mindig az történik, amit a tömeg akar, akkor egy nagyon furcsa világban köthetünk ki. Most szerintem itt tartunk.

Kissé elitista megközelítés, de a civilizációs sorskérdések magasából ereszkedjünk vissza most Frei Tamás szorongásaihoz. Az eredeti kérdésem ugyanis erre irányult: mennyire nyomaszt a világ állapota?