Két dolog tűnik fel rögtön, amikor egy borús csütörtöki napon az ötéves szünet után újranyitó, legendás Kádár Étkezdéhez érünk, a sajtónak rendezett megnyitóra: az öltöny és kapucnis pulcsi különös ötvözetét viselő Gerendai Károly, aki vidáman bólogat, hogy lehet bemenni, majd – már belépve – a tágas-fényes tér. Meglehetősen furcsán hat mindkettő.

Gerendai azért, mert tavaly még egy Moulin Rouge-hoz hasonlítgatott, kolumbiai revütáncosokat és katalán koktélkeverőket foglalkoztató, száznál is több férőhelyes mulatószerűséget nyitott meg hasonló lelkesedéssel („Ha valaki szeretne ordítva sushizni Budapesten, annak fantasztikus hírünk van” – írtuk akkor), itt meg tökfőzeléket adnak és szódát (esetleg málnaszörpöt). A szellős tér meg azért, mert a Kádár mindig híresen szűkös hely volt.

Egyrészt mert – mielőtt 2020-ban bezárt – az étkezde hosszú évtizedek óta olyan népszerűségnek örvendett, hogy mindig óriási volt a forgalom, másrészt mert hát kicsi volt, na.

Ez annak fényében nem is olyan meglepő, hogy 1957-ben egy addig apró nyomdaként működő helyiségben nyitotta meg Kádár Béla, az eredeti tulajdonos, akiről a nevét is kapta. A vendéglős családból származó Kádárnak a háború után volt egy saját étterme, a Kis Pipa, amit azonban az ‘56-os események utószelében államosítottak. Kádár és felesége tehát megkapta helyette a kis nyomdát a Klauzál téren, amit aztán kifőzdévé alakítottak. Elsősorban magyaros és zsidó ételeket főztek, többek között az ikonikus sóletet, ami később az étkezde különlegessége lett.