Afrikai utam után három napig nem tudtam elhagyni a lakást.
Kiküldetésünk második hetét a guineai határ másik oldalán töltöttük, a portugál gyarmaton, egy Sékou Touré által finanszírozott partizántáborban. Ott nyelhettem be valamit. Már a visszaúton, a repülőgépen éreztem a bajt, több időt kuporogtam a mosdóban, mint az ülésemen. Selmeczi egyébként már nem volt velünk, a partizánokhoz sem kísért el, csípős megjegyzéseit ezen a szörnyű helyen sajnálattal kellett nélkülöznünk. Közös utunk után hetekkel egyszer felhívott telefonon. Megúsztam, csak ennyit röffentett a kagylóba, aztán köszönés nélkül letette.
Nekem viszont a hazaérkezés másnapján felszökött a lázam, és egyfolytában ment a hasam. Napközben, amíg Anna a könyvtárban dolgozott, anyám látott el, diétára fogott, és tömte belém a lázcsillapítót. Egy alkalommal Pierre és Teodóra is meglátogatott.
Pierre felajánlotta, hogy megvágja helyettem az afrikai anyagot.
– Szóval azt hiszed, én már soha többé nem hagyhatom el a lakást? – kérdeztem tőle.
– Nem egy kizárandó opció – gondolkodott el. – A Világszövetség saját halottjának tekint. Talán még Sékou Touré is felajánl kisebb özvegyi nyugdíjat Annának. Ha már el kell menni, ez azért egy dicső exitus.
Röhögtünk.
Nekem akkor már sajgott a szívem.
– Mi ez itt rajtad? – támaszkodtam a könyökömre az ágyon.
– Csak egy vacak – pirult el a feleségem, és visszagyömöszölte a láncot a pulóver alá.
– Már nem utálod?
– Mit?
– Az ékszereket.
– De.
– Akkor ez mi?!
– Pierre-től kaptam. Még a Balatonon.
– Csak úgy?
– Csak úgy.
– Na de mire fel?
– Csak úgy.
Csönd állt be.
Anna leült az ágy szélére, piszkálgatta a körmeit.
– Még az első este adta, mikor felhívtál, hogy utazol Afrikába.
Annyi kérdésem lett volna, hogy képtelen voltam elkezdeni.
Mikor kigyúltak a fejük felett a csillagok, besétált a pazarul felújított parasztházba, kirántotta a sublót fiókját, ahol tudvalevőleg ékszerek garmadáját tartja a szűcsdinasztia, kis habozás után kiválasztott egy pehelykönnyű aranyláncocskát, feleségem hattyúnyaka köré illesztette, ez a tiéd, bókolt neki, talán még azt is hozzátette, ez illik leginkább hozzád, csak úgy.
Gyenge voltam, hőemelkedéssel, hasmenéssel lábadoztam, meg egyébként is fejbe kólintott ez a diskurzus. Anna már másról beszélt, a könyvtárban elő fogják léptetni, erről hadovált, csoportvezető lehet, ha senki sem köp a levesbe, háromszáz forint fizetésemelés, plusz nem kell nyolc órát egy helyben ülnie a süket nagyteremben, hanem például elkezdhet ő is kutatni, a francia romantika, ezért ment könyvtárszakra, vagy Robbe-Grillet, ezernyi csodás lehetőség.
Harmadnapra rendbe jöttem, úgy döntöttem, egyelőre nem foglalkozom az üggyel. Meg egyébként is: a büszkeségem legyűrte a féltékenységemet.
A nyakék pedig eltűnt. Anna nyakán nem ékeskedett, a lakásban, ahol persze, mikor egyedül maradtam, felforgattam érte minden zugot, nem leltem rá. Hetekkel később rákérdeztem.
– Hol van a nyaklánc?
– Miféle nyaklánc?
– Amit Pierre-től kaptál.
– Kidobtam.
– Mit csináltál?
– Elhajítottam.
Ostoba képet vághattam, mert elmagyarázta.
– Hogy jövök én ahhoz, hogy elfogadjak ékszert Pierre-től? És hogy jön ő ahhoz, hogy megajándékozzon engem egy bizsuval?
Igen, ez volt itt a lényeg. Anna végre kibökte azt, ami nekem első perctől kezdve szúrta a szememet.
Ezek ketten összejöhettek azon a balatoni estén, és Pierre hálából, köszönetképp, vagy csak mert szereti játszani a gavallért, aranylánccal zárta le az alkalmi viszonyt.
És ha így történt?
Maradt-e nekem jogom a Teodórával eltöltött éjszaka után bármit számonkérni?
Azt az apróságot pedig le kell nyelnem, hogy Pierre és Teodóra nyitott kapcsolatban élnek, nekik ez magától értetődő, én pedig elmolyolhatok a felszarvazott férj komikus szerepében.
Nem volt kedvem kibogozni ezt a kaotikus, ködös helyzetet. Homályosan éreztem, hogy életem válságos szakaszához értem, hogy újra kellene értelmeznem mindent, amit a házasságról és barátságról gondolok.
Elszontyolodva be kellett vallanom magamnak, minden bizonnyal Anna is sok meglepetéssel szolgálhatna, ha valamiféleképpen rákényszeríthetném egyszer a teljes őszinteségre. Kérdés persze, hogy van-e bármi értelme az ilyesminek?
Irigyelni kezdtem Pierre hányavetiségét ezekben a dolgokban. Ha őszintén szembenéztem magammal, nem titkolhattam, hogy kaméleontermészete mágikusan hat rám. Miközben taszít, ijesztően vonz is. Pierre az egyik pillanatban irigy volt, és kicsinyes, a másikban meg nagylelkű és önfeláldozó. Gonosz mondatokat egyszer csak szentimentális megjegyzés követett. Pierre igazából lenyűgözött. És ott volt a tortán a hab, a kiismerhetetlen Teodóra. Az ő puha, sejtelmes mosolya, amely mögött ki tudja, mi bújt meg.
Csömöröm lett. Ha arra gondoltam, újabb riportot kell kiötlenem és leforgatnom, émelygés fogott el. Újabb hamisítás, újabb csalás, elég volt!
A folyosón Antos Zoli jött velem szemben, hóna alatt filmes dobozzal. Ránéztem mindig elégedett, zsíros arcára, és mintha villám csapott volna belém, megszületett az ötlet. Rákosi Mátyásról fogok filmet készíteni!
– Tudod, hogy kerültek haza Rákosi hamvai? – kérdeztem ettől a tuloktól.
Antos rémülten bámult rám.
– Halkabban! A falnak is füle van!
De akkor engem már nem lehetett leállítani. Ott a folyosón, útját állva Antosnak, aki így kénytelen volt végighallgatni, előadtam a Selmeczitől hallott bizarr történetet.
Antos rosszul lett.
– Rákosi nem aktuális – suttogta. – Ez a történet pedig egyenesen gyomorforgató.
Antos rettegése csak olaj volt a tűzre.
Este beavattam Annát.
A reakciója elképesztett.
– Végképp elment az eszed?! Egy pártvezérről akarsz filmet, akit még tisztességesen eltemetni sem szeretnének! Minden, ami akkor, alatta történt, ma tabu! Lenyelni sem tudják, kiköpni sem! Éppen egy pszichopata jutott az eszedbe, akinek a köpenyéből az összes mai elvtárs kibújt?!
Anna fel-alá rohangált a szobában, sistergő rettegését nem tudtam mire vélni.
– Ugyan – vetettem közbe –, mi történhet, ha beadom Kelecsényinek a témát? Legfeljebb nem engedélyezik.
– Nincs benned veszélyérzet, te tökfilkó! Kivégeznek, eltaposnak! Egy perce úsztad meg a Zálogházat, már ha megúsztad! Te szerencsétlen!
Meglepett, hogy ezzel jön. Több mint egy éve történt, tulajdonképpen már el is felejtettem. Senki sem hozta szóba azóta. Úgy látszott, Annában mélyebb nyomokat hagyott, mint bennem.
– Azt már rég elfelejtették.
– Azt te csak hiszed! Az egy billog, soha le nem vakarod!
Újra reszketni kezdett, átöleltem. Csodálkoztam ezen a váratlanul felcsapó hisztérián, túlzásnak éreztem, hogy egy kósza ötlet ilyen hullámokat vessen.
– Börtönbe akarsz menni?
Ez már olyan képtelenség volt, hogy megmosolyogtam.
Mindenesetre másnap megszondáztattam Pierre-t is.
A vágószobában találtam meg, Dukesz Évával szabtak éppen formára egy anyagot.
Felajzva dolgoztak, mikor beléptem.
– Valami Oscar-díjas? – csipkelődtem.
Pierre zavarba jött, ez nála szokatlan volt.
– Csak egy tökös agitka – hajolt a papírjai fölé.
– Verik a négereket Amerikában. Ezt vágjuk most össze – kotnyeleskedett Dukesz Éva.
– Ilyeneket vállalsz? – rökönyödtem meg.
– Muszáj neki – válaszolt Dukesz Éva Pierre helyett. – A múltkori kis tanulmányotokat jóvá kell tenni valahogy.
Jóvátesz.
Úristen!
– Még mindig verik őket? – tapogatóztam szégyenkezve.
– Az nem érdekes – csicsergett Dukesz Éva. – Nálunk most verni fogják!
A celluloidszalagra mutatott az asztalon.
Pierre rám nézett végre, és a térdére csapott.
– Pont úgy nézel ki!
– Hogyan?
– Mint az a fehér polgárjogi csávó! Egy az egyben! Nézd, Éva, nem?!
Dukesz Éva buzgón bólogatott.
– Kiköpött olyan!
Pierre felugrott, átölelt, a telefonhoz pattant, riasztotta Zigót.
– Egy snitt, ellenfényben! Az alagsorban, a rács előtt, öt perc múlva!
Közben elhadarta, hogy az MTI tegnapi jelentéséből kihámozta, hogy Pittsburgh-ben letartóztattak egy fickót, aki kiállt a négerek jogaiért, kép is jelent meg róla.
– Eljátszod, ugye?
Zigó két napágyúval meglőtte a hátteret. Pierre utasított, rázzam a pince vasrácsát, és ordítsak valamit.
– De mégis, mit?
– Amit akarsz! A Himnuszt például! Üvöltve a Himnuszt! Nyugi, csak a kontúrod látszik!
Isten áldd meg a magyart!
Pierre ragyogott.
– Te vagy a csávó a börtönben, akit véresre vertek, és most fájdalmában vonyít! Alákeverek zenét, meg egy néger költő versét a szabadságról. Szem nem marad szárazon!
A pincéből felfelé ballagva elmeséltem neki a filmtervemet Rákosi Mátyásról.
– Annának igaza van. Ne hívd ki a sorsot magad ellen.
– Azt csak neked szabad? Te aztán mindent kockára tettél…
– Én?! Mikor?
– Az Ünneppel!
– Tényleg – mélázott el Pierre –, abba majdnem beletörött a bicskám.
Rágta a szája szélét.
– De ifjú voltam, és bohó! És különben is, mit értem el vele? Lepöcköltek a Filmhíradóhoz.
Nem akartam tovább mélyíteni a gödröt.
Pierre egyszer csak harsogva hátba csapott:
– Vacsora ma este nálunk! Teodóra főz!
Így történt, hogy hosszabb szünet után újra felgyalogoltunk hozzájuk a Várba.
Teodóra csirkepaprikást készített nokedlivel, két palack vörösbor dukált mellé. A vacsora után elpilledtünk, Pierre feltett egy Dalida-lemezt, a francia énekesnő volt a kedvence. A Zorbát háromszor is meghallgattuk.
Porthos busa fejét a cipőmre helyezte, mint annyiszor. Angyali béke lengett körül minket, visszatérni látszott az áldott harmónia, amely egy éve megalapozta szövetségünket.
Az automata lemezjátszó karja felemelkedett, a surrogás elült, csend lett. Egy pillanatra azt hittem, Pierre elaludt, mert behunyt szemmel, karjait szétvetve feküdt a hátán.
– Fogadunk? – kérdezte meg váratlanul.
Felélénkültem. Olyan régen fogadtunk utoljára!
– Mibe? – érdeklődtem boldogan.
– Bármibe.
A két lány kacagott.
Egyszerre úgy éreztem, lezárhatjuk a megszentségtelenített múltat. Történt, ami történt, tiszta lappal kezdhetjük újra. Teodóra felpattant, megragadta az üveget, körbejárt, mindenkinek újra töltött.
Pierre még mindig a padlón feküdt, a mennyezetet bámulta.
– Mennyi pénz van nálad? – tette fel a szokásos kérdést.
Felálltam, kiforgattam a zsebeimet. Egy ötvenest és két húszast találtam.
– Kilencven.
– Tedd a kisasztalra – mondta Pierre, és feltápászkodott. Teodórára nézett, aki kifutott a konyhába, egy fiók csapódását hallottuk, majd visszatért egy százforintossal. Szó nélkül odahelyezte a pénzt a komódra az én kilencvenem mellé.
– Nem túl nagy suska, de mindegy – volt valami fenyegető hangsúly Pierre szavaiban, de úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. – Kis pénz, kis tét.
Füttyentett.
Porthos azonnal felpattant, átügetett hozzá.
– Hozd a stoppert.
– Na – mondta Pierre elégedetten –, a következőbe fogadjunk, persze csak ha belemész. Ha én egy percen belül képes vagyok rád uszítani Porthost, akkor enyém a zsozsó. Ha nem sikerül, akkor a tiéd.
Leesett az állam.
Porthos volt a világ legjámborabb kutyája. Ráadásul a tenyeremből evett. Ha felugrottam hozzájuk, néha hoztam neki kekszet. Sokszor már szinte kellemetlen volt a nyalakodása.
– Uszítani? – ámultam el.
– Nem érted a kifejezést? Uszít, azaz harapásra ingerel. Körülbelül ezt jelenti. „Volt pedig a hídnál hat erős szelindek, utána uszíták a bikának mindet.” Te végezted el a bölcsészkart, nem én.
Később utánanéztem. Pierre tűpontosan idézett a Toldiból. Kilencedik ének, negyedik strófa.
– Kissé nehezítem magamnak azzal, hogy időkorlátot szabok. Egyetlen, dögletes percecskét. Szerintem korrekt ajánlat.
– Megbuggyantatok! – pattant fel Anna a díványról olyan hevesen, hogy a poharából kilöttyent a vörösbor a padlóra.
– Indítsam? – kérdezte, és a magasba emelte a stoppert.
Nem a dolog értelmetlensége bizonytalanított el. Máskor is tettünk pénzeket abszurditásokra, hiszen ez volt párbajaink lényege. A Pierre-ben hirtelen fellobbanó indulat ijesztett meg. De nem térhettem ki előle.
– Áll a fogadás!
Pierre gonoszul felnyerített. Számtalanszor láttam csúfondárosan nevetni, ez egyikhez sem hasonlított.
– Idő indul – lökte oda Teodórának.
A lány benyomta a stoppert.
Pierre lehuppant a padlóra, és ültében magához rántotta a kutyát. Bal karjával a fülét kezdte el vakarni, Porthos elégedetten felmordult, imádta, ha a fültövét birizgálták.
Ez idáig eszembe se jutott, hogy Porthosnak farka van. Persze tudtam, hogy hím, de ennek semmi jelentősége nem volt. Még állatléte sem foglalkoztatott, hiszen Porthost hozzánk hasonló lénynek tekintettem, mondhatnám néma házibarátnak, akiben az a meglepő, hogy nem szólal meg. Mindenesetre Porthos fütyköse Pierre kitartó, ritmusos masszírozásának eredményeképp jelentősen megnőtt.
Tíz másodperc sem telhetett el.
A dog zihált, mintha kilométereket futott volna le, és tompora körül megfeszültek az izmok. Szinte hullámzott a hatalmas test.
Anna sikkantott, ez úgy hatott a villamos csendben, akár egy jajkiáltás.
Pierre le nem vette rólam a szemét, mintha meg akart volna delejezni.
– Harapd! Ugorj! – duruzsolta Pierre a fülébe.
Másfél méterre ültem, összekapcsolódott a tekintetünk, Porthosé és az enyém. A dognak egyszerre felcsúszott a pofazacskója, kivillant az ínye, és látni lehetett a fogait. Vicsorított. El nem tudtam képzelni, hogy egy állati pofában ennyi fog megbújhat.
– Harapd szét! Ugrás! – suttogott hangosabban Pierre.
A keze fel-alá járt.
Porthos lényegében átváltozott vérebbé. A teste íjként megfeszült, kitátotta a pofáját, negyven kilónyi izomerő készülődött, hogy rám vesse magát, és széttépjen.
– Marcangold! Rajta!
Porthos kitátotta a száját. A torkán át a mélysötétben megpillanthattam a világegyetemet. Végtelen lyuk várt rám odaát.
Elfogytam.
– Nyertél! – kiáltottam, és megkíséreltem visszatartani a könnyeimet.
– Na azért! – nevetett fel Pierre, elengedte Porthos hímtagját, és rácsapott a kutya törzsére. – Helyedre!
Porthos, mintha bűvöletből térne magához, leszegte a fejét, szédelegve, imbolyogva elindult az előszobában kialakított vacka felé. Látszott, hogy meg van zavarodva.
– 47 másodperc – suttogta Teodóra, és felmutatta nekünk a stoppert, ellenőrzésre.
Pierre már a komódnál állt, elégedetten gyűrte a zsebébe a bankjegyeket.
– Ha mondjuk ezt órabérbe csinálnám, szépen meg tudnék élni belőle. Milyen foglalkozás lenne ez? Kutyaizgatás? Baszásra felkészítés? Fedeztető gyakorlat?
Egymásra néztünk Annával.
Egyikünk sem tért könnyen magához.
Otthon Anna szólalt meg először.
– Féltékeny rád. Nem tudok mást elképzelni.
– Ő egy zseni. Miért lenne rám féltékeny?
– Az mindegy. Nem látok bele az ő kusza, beteg agyába, de nem is érdekel.
Nem az a lényeg, hogy Porthos rám vetette-e volna magát, vagy sem, hanem hogy gyáva voltam kivárni a pillanatot.
– Ugyanerről beszélek én is – replikázott Anna –, le akart téged győzni valamiben, és megtalálta az alkalmas területet. Egy lényegtelen, ezredrangú ügyben bizonyított valamit. Összecsináltad magad, na bumm! Ráadásul soha nem tudjuk meg, hogy ő nem adta-e volna fel még korábban!
Nem hittem, hogy Anna ráhibázott ennek a boszorkányos fogadásnak a lényegére. Ő mindenáron létező, felismerhető képletekbe akarta gyömöszölni Pierre kiszámíthatatlan cikcakkjait. Én ezt már feladtam egy ideje.
Ezúttal az vágott mellbe, milyen olajozottan működött Pierre-Teodóra tandeme. Meglepve és irigyen fedeztem fel azt az összhangot. Miért nincs Anna és köztem ilyen mély és játékos szinergia?
Nem volt jó ezzel szembesülni.
Gárdos Péter: Hamisítók
Open Books, 2025
