Willem Dafoe biztosan nem örülne ennek a cikknek. Nem azért, mert 70. születésnapja alkalmából készül; a korával, amennyire az ember ki lehet, ki van békülve: „Nem véletlenül vannak különböző szakaszok az életben. Én nem preferálom az egyiket vagy a másikat, de nem kell mindennek fiatalon megtörténnie. Sok minden történhet később is” – fogalmazott tavaly, amikor a letűnő ifjúkorról kérdezték. (Egyébként minden vele készült interjúban jó érzékkel szórja az ilyesfajta visszafogott, ajándéktárgyakra kívánkozó bölcsességeket).
Azért nem örülne ennek a cikknek, mert alapvetően nem szereti, ha az emberek vele foglalkoznak a filmjei helyett.
Biztos vannak határai, csak még nem ismeri őket
Egy tökéletes világban semmit sem tudnának rólam. Nem tudnák, hol lakom. Nem tudnák, honnan jöttem. Csak egy fickó lennék, aki időnként más emberekké változik. Ez a sok plusz információ a színészekről, a produkcióról, a költségekről, a költségvetéshez kapcsolódó elvárásokról – ezek a dolgok nem igen segítik azt, ahogy én a filmezést látom
– fogalmazott egy alkalommal. Lehet ezt szerénységnek nevezni (ne felejtsük el, hogy ő az az A-listás hollywoodi színész, aki kedélyesen megáll, ha az utcán a foglalkozásáról kezdi faggatni egy random tiktokker, aki láthatóan nem ismeri fel), vagy mondhatjuk úgy is, hogy Dafoe egyike annak a nagyon kevés sztárnak, akik egyszerűen annyira odavannak a szakmájukért, hogy a csúcson is mérhetetlen alázattal viseltetnek irányába. A legjobban eltűnni szeret a szerepeiben – erre mondjuk volt is pár lehetősége abban a több mint 150 filmben, amiben 45 éve tartó filmes karrierje alatt megfordult.
