Dúró Dóra, a Mi Hazánk Mozgalom elnökhelyettese csütörtök délután saját Facebook-oldalán közzétett posztjában a következő címmel ment neki a Nemzeti új előadásának: Miért engedte egy elítélt szexuális zaklató véres orgiáját a színpadra Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színházban?
A politikus a rövid szövegben nem fogta vissza magát, hiszen így fogalmazott:
A Nemzeti Színház legújabb bemutatója, a „Vér vagyok – egy középkori tündérmese” undorító, visszataszító jelenetei alapvető kérdéseket vetnek fel a Fidesz kultúrpolitikája, a Nemzeti Színház küldetése és Vidnyánszky Attila személye kapcsán is. Az új előadásban férfiak tölcsérrel művért isznak nők széttárt lábai közül, miközben a színpadot vérrel és provokatív aktusokkal borítják el. A darabot Jan Fabre, egy szexuális zaklatásért elítélt belga rendező jegyzi, akit hazájában öt rendbeli szexuális zaklatás és egy rendbeli szeméremsértés miatt 18 hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek. Ez az ember kapott helyet a magyar színházművészet legfontosabb szerepelőjétől Magyarország első számú színházában, hogy gusztustalan provokációját adófizetői pénzen a magyar közönség elé tárja.
Dúró szerint egy „hírhedt provokatőr”, illetve egy elítélt szexuális zaklató darabjának bemutatása a Nemzeti és vezetőjének hitelességét is aláássa, főleg, hogy Fabre egy másik előadásában
a görög Dionüszosz istenséget genderfluid, hímvesszővel rendelkező várandós nőként jelenítette meg.
Az írás következő szakasza sem volt óvatos:
a magyar Nemzeti Színház nem egy alternatív zugszínház egy diszkónak eladott templom és egy épülő mecset között Belgiumban, hanem Magyarország kiemelt nemzeti intézménye, amely a magyar emberek adófizetői forintjaiból működik. Ennek a színháznak a magyar színházművészet legfontosabb központjának kell lennie, amely a nemzeti kultúra ápolását, bemutatását, a nemzeti értékrenddel összeegyeztethető értékek továbbadását kell küldetésének tekintse. A Nemzeti Színház színpadán helyük van a magyar és nemzetközi klasszikusoknak, valamint a nemzeti értékeket közvetítő minőségi kortárs daraboknak, de nincsen helyük a nemi identitással játszadozó, öncélú provokációknak és mocskos, véres performanszoknak!
A fenti gondolatokra Vidnyánszky Attila az Origón reagált, kijelentve:
Elgondolásom szerint a nemzeti kultúra elidegeníthetetlen része a művészi szabadság: ez az erény napunk ideológiai harcaiban hatalmas veszélyben van. Ironikus – vagy inkább elkeserítő – módon éppen elsősorban a nyugati világban, ahol pedig ezt az elvet a leginkább hangoztatják. Jan Fabre művészi életútjának érdemeit ezúttal nem sorolom, de javaslom, hogy a Vér vagyok produkciót ne a bulvármédia lejárató szándékú híradásai, hanem személyes élménye alapján ítélje meg. Jan Fabre produkcióját kiragadott képekkel bírálni olyan eljárás, mintha Hieronymus Bosch németalföldi festő alkotásait egy-egy részlet alapján, s nem az egészet látva ítélnénk meg. A párhuzam a két művész között nem önkényes, hiszen a Vér vagyok előadás egyik inspirációs forrása éppen Bosch világa. Úgy írni erről a darabról, hogy nem teszünk említést a Szent Sebestyénre, Bingeni Szent Hildegárdra vagy a pelikánra mint Jézus-szimbólumra tett egyértelmű utalásokról, felszínességet mutat. Akinek van füle hozzá, kihallja, hogy a belga rendező több magyar zenei motívumot használ az előadásban, s ezeket mindig a remény érzetének erősítésére alkalmazza. Nem sok művészt talál ma Nyugat-Európában, aki így gondol a magyar kultúrára és hazánkra.
A vezérigazgató hozzátette: ő igenis fontosnak tartja a nemzeti kultúra ápolását, így számos fontos darabot, így többek közt Tamási Áron Vitéz lélek című darabját, a Csíksomlyói passiót, a János vitézt, a Csongor és Tündét, az Egri csillagokat, a Tizenhárom almafát, illetve a Bánk bánt is műsoron tartják, a stúdiószínpadokon Sík Sándor, Örkény István, Arany János, Hubay Miklós, Szép Ernő és Molnár Ferenc egy-egy munkája is helyet kap, de a mártír gróf Esterházy Jánosnak is emléket állítanak, sőt, tematikus esteket is tartanak.
Vidnyánszky írása utolsó bekezdésében tovább érvelt:
A „kultúra ápolása” ugyanis nem mechanikus művelet, ahogyan a hagyományt sem csupán tisztelnünk kell, hanem élővé tennünk. Ez bizony kockázattal jár, különben a színház nem más, mint élettelen próbálkozás. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a Nemzeti Színháznak igenis dolga, hogy kísérletezzen, és gondolati-esztétikai értelemben is úttörő legyen. […] Ez az oka annak, hogy meghívtam Jan Fabre rendezőt is, mert ő a kortárs nemzetközi színház egyik kiemelkedő alakja, akinek a Vér vagyok című, woke-, háború- és erőszakellenes előadása manapság fontos üzenetet hordoz.
