Így viselkednénk, ha hirtelen összeomlana az élet a Földön

Zimri Nommik, a logisztikai és beszerzési óriásvállalat, az Anvil vezérigazgatója négy kerek órával lekéste az értesítést,

ugyanis rá nem jellemző módon éppen a feleségével kefélt.

Selah Nommik rendkívül labilis hangulatban volt a Cselekedj most! konferencián. Igaz, hogy rajongott az efféle ostoba, környezettudatos rendezvényekért. Valódi könnyeket ejtett a tigrisekért meg a delfinekért, meg egy bizonyos zuzmófajért, amely a szíve csücske volt. És az is igaz, hogy Zimri meglepte az asszonyt, amikor megduplázta a hozzájárulását a FutureSafe-zónákhoz. Mindentől függetlenül még mindig szerette, ha az asszony olyan szemmel néz rá, mint aki még emlékszik, hogy miért ment hozzá.

Zimri elnézte őt, ahogy fellép a pódiumra – térd fölött végződő krémszín szoknyájában, feszes vádlijával a virágkorában lévő Serena Williamsre emlékeztetett. A férfi akkor azt gondolta: ott egye meg a fene, úgyis minden az ügyvédeké lesz, és a kétszeresét mondta be annak az összegnek, amiben eredetileg megállapodtak. Selah az ujjaiba kulcsolta a maga ujjait, és úgy emelte fel a levegőbe összefont kezüket, mintha most nyertek volna bajnoki címet. Miközben kattogtak a fényképezőgépek, és tombolt a közönség, és miközben megjelent mögöttük a kivetítőn az elképesztő szám, Selah a fülébe súgta:

– Dugj meg. Most azonnal. – Szóval még entyempentyem is lesz. Csak ötmilliárd-hétszázmillió dollár kellett hozzá.

Úgy keféltek, ahogy a férfi szeretett, de olyan intenzitással, amire már évek óta nem volt példa.

A lakosztályuk falának döntötte az asszonyt, úgy tépte le róla a szoknyát, aztán a padlón folytatták. Meg a kanapén, ahol a nő volt alul. Végül az ágyban, ahol a nő volt felül, lovagolt rajta súlyos, fedetlen keblével, és olyan kemény volt a bimbója, és olyan hevesen mozgott, hogy minden emlékét kitörölte a való világnak, és a gyönyör és a teljes önátadás tűhegynyi pontjává redukálta a férfit.

– A mindenit – zihálta utána Selah, az összegyűrt lepedőre zuhanva.

Aztán észbe kapott, és váratlan gyengédséggel megkérdezte:

– Minden oké? – Mintha az imént ismerkedtek volna meg, és csak ebben a pillanatban hallotta volna a történetet a kehes, stréber kisfiúról, észt zsidó bevándorlók gyermekéről, akit bevágtak egy minnesotai középiskolába, s ott agyongyötörték a furcsa kinézete meg a furcsa kiejtése és beszéde miatt – és a még ezeknél is ellenszenvesebb meggyőződése miatt a saját felsőbbrendűségét illetően –, sőt a fiúk a focipályáról egyszer még egy mozgó kocsiból is kidobták. Végre újra meglátta őt a felesége.

Manapság Zimri Nommiknak személyi edzője volt, paleo étrendet követett, kockás hassal dicsekedhetett, és több pénzzel, mint bárki a bolygón.

Még mindig úgy nézett ki, mint akit rosszul raktak össze – széles, szőrös válla és ormótlan karja-keze mintha egy másik emberhez tartozott volna; nem állt összhangban alacsony, zömök termetével meg hegyes arcvonásaival. De nem ez számított. Zimri prófétai szinten értett a bizniszhez. Hibátlanul időzített. Párját ritkító módon ismerte a piacot, a kisujjában volt a kíméletlenül hatékony szervezetirányítás. Mégsem tudta teljesen kiűzni magából az egykori szerencsétlen kisfiút. Nem felejtette el, milyen volt ott állni az iskolában a makkegészséges, világos bőrű, szőke hajú, lapátfogú, szívós, farmokon nevelkedett, sportoló fiúk mellett. Nem volt az a szex és siker, amely fel tudta volna oldozni egy másodpercnél hosszabban ez alól.

Tudja vajon Selah, hogy ő már beszélt is az ügyvédekkel? Ettől volt olyan jó a szex? Zimri szándékosan olyankorra időzítette a megbeszéléseiket, amikor az asszony Londonba utazott látogatóba a családjához. Selah nem tudhatott semmit, de talán megérezte, hogy itt a vége, s hogy heteken belül elképesztő vagyon hull az ölébe, egy titoktartási megállapodással meg a válási papírokkal egyetemben.

– A fenébe is – mondta Selah Nommik. – Van az a sonomai dolog, tudod, az a nőizé. Mennem kell.

A férfi elnézte, ahogy felhúzza a bugyiját és lesimítja krémszín szoknyáját a pazar seggén. Bekapcsolja magán a fehér csipkemelltartót.

Gyengeség a múltba kapaszkodni. A jelent kell kiélvezni.

A srácok, akik kidobták a mozgó kocsiból, utána meglátogatták a kórházban. Addigra összedrótozták az állkapcsát az új pozíciójában – most kissé előrefelé állt, úgyhogy profilból vakbuzgó, ifjú kommunistára emlékeztetett, aki sosem adja fel a harcot a nép győzelméért. Arra emlékezett ugyan, hogy öten voltak a fiúk, az arcvonásaikat azonban már nem tudta felidézni; látszatra megfeleltek annak a néhány ténynek, amit megjegyzett róluk – hogy az egyiknek tüsszentésre emlékeztet a nevetése, egy másikról meg kiderült, hogy kimagaslóan jó fizikából, csak ügyesen leplezi –, de folyton másik archoz passzította a tulajdonságokat. Néha sajnálta, hogy nem írt le mindent, máskor inkább örült ennek. Amikor bementek hozzá a kórházba, úgy viselkedtek, mintha ez egy közös, príma kis hecc lett volna, és egy olyan csíny során tört volna be a képe, amelynek nem akaratlan áldozata, hanem aktív résztvevője volt. Emlékszel, mondta nevetve az egyikük, emlékszel, hogy kapkodtál a biztonsági öv után?

Zimri akkor értette meg, hogy akárhogy kitart is a sztorija mellett, ezek a fiúk mindig is csínytevésként fognak emlékezni a történtekre.

Egy életre megtanulta, hogy nem bízhat másokban.

Csak akkor lesz biztonságban, ha elég független marad a túléléshez. A baráti közeledésekről bármikor kiderülhet, hogy csak manőverezés az egész valami kocsi hátsó ülésén egy csapat felcserélhető, röhögő fiatalember részéről, akik addig lökdösik, amíg egy utolsó piszkos megmozdulással ki nem taszítják a levegőbe.

Selah Nommik begombolta a blúzát. Viszlát, mellek, viszlát, bimbók és combok. Így kell lennie. Zimri végtére is San Franciscóban él, a mindenségit neki; mindig akad majd másik. Heves gyengédséggel csókolta meg az asszony, a szemébe nézett, és akkor Zimriben újra felmerült, hogy talán tudja. Kizárt. Legfeljebb sejt valamit. Selah kiment a szobából.

Későre járt. Lenk Sketlish korábban invitálta reggeli meditációra. Még mit nem. Egyrészt ki nem állhatta Lenket, másrészt nem vesztegethet el egy ilyen orgazmust. Beállította az AnvilSleepSystemjét hatórás ébresztésre.

Úgy tapasztalta, hogy ha egy földrengető orgazmust mélyalvás, jeges fürdő, majd pedig hosszú futás követ, az tíz-húsz milliárd dollárt érő ötleteket eredményez, tízéves amortizációs periódussal.

Megadta a parancsot az AnvilFocusnak, hogy senki ne zavarja – egy árva lélek se, semmilyen ürüggyel –, amíg nem végzett a futással. Délig mindenki hagyja békében.

Másnap reggel hideg és tiszta volt a tó. Foltokban ködpára ülte meg, ami úgy gomolygott, mintha élne. Öt vízimadár bukott le a felszín alá növényeket csipegetni, és pletykálkodott egymás között. A távolban a vörösfenyőket mintha odarajzolták volna. Zimri Nommik fújtatva ült a parton. Elővette a farzsebéből az okosnoteszét, és lefirkantott néhány gondolatot az előállítás és a forgalmazás együttműködéséről a délkelet-ázsiai régióban. Elmélázva figyelte a víz mozgását, a tó felszínét fodrozó szelet, és nem magát a világot látta, hanem metaforákat és szimbólumokat, ahol az ellátási láncok és gyárak, üzletágak és országok mind színes gyöngyök, amelyeket addig kell ide-oda tologatni, amíg elégedett nem lesz a működésükkel.

Ebben a transzállapotban időzött, amikor az AnvilFocus pontban délben csendesen kikapcsolta magát. Felzümmögött a csíptető az inggallérján. Megnyitotta az okosnoteszán a digitális menütáblát, és hosszú másodpercekig bámulta az értesítéseket, aztán újból kinézett a tóra. A fülét vakarta.

Attól függően, hogy mekkora szarban vannak, lehet, hogy befellegzett ennek a tónak, a vízimadaraknak, általában véve a tavaknak, vagy mindháromnak. Jobb lesz kiélvezni a látványt, amíg még lehet.

Úton visszafelé a kunyhóhoz Selah hívta.

– A rohadt életbe, Zimri. Egész délelőtt próbáltalak elérni. Ez komoly?

A férfi eltöprengett a lehetőségein. Nincs már annyi idő, hogy találjon magának valaki mást. Tehát Selah jön vele a bunkerbe. Mondhatná neki, hogy nem, ez csak egy teszt, maradj otthon. Megcibálta a fákat a szél, levéleső hullott a tó vizére.

– Igen, komoly – felelte. – Megy majd érted egy repülőgép. Szállj fel rá.

– Mi, hát nem együtt megyünk?

– Az a protokoll, hogy nem szabad felhívnunk a figyelmet a távozásunkra. Normál transzport. Tudod jól. Szerintem én… – Felnevetett. – A fenébe is, Selah, Lenkkel és Ellennel fogok utazni.

– Jesszus – sopánkodott a nő. – Nem lennék a helyedben.

– Most nem tudunk beszélni – mondta a férfi. – Előbb szálljunk fel a gépre, ahol lesz saját wifink. Oké?

– Oké – jött a válasz. Aztán: – Félek.

– A bunkerben találkozunk. Nem a Haida Gwaii szigetcsoporton, ott gondok adódtak. Hanem a skót szigeten. Nem lesz baj.

A férfi arra gondolt, hogy még jól is alakulhatnak a dolgok. Bármi lesz is a világgal, neki nem eshet bántódása.

És ha Selah-val mégsem működne, majd megtalálja a módját, hogy kerítsen magának valaki mást.

***

A tóra kilátást nyújtó villája faberakású penthouse lakosztályában a Cselekedj most! kongresszuson Ellen Bywater, a világ legjövedelmezőbb számítástechnikai cégének, a Medlar Technologiesnak a vezérigazgatója, remegő kézzel éppen csomagolni próbált.

Néhai férje, Will ült a tóra néző fa karosszékben, és őt figyelte. Azt kérdezte: Nehéz a döntés?

– Te könnyen beszélsz – mondta a nő. – Halott vagy. Oda mész, ahová én.

Akkor is mindenhová veled tartottam volna, ha még élnék, mondta a férfi. Akár a világ végére is.

Ellen rámosolygott az üres székre.

Tudta, hogy a férje halott. Nem ment el az esze. Csak nem tudott egykönnyen leszokni Willről.

Ellen ötlete volt a Cselekedj most! rendezvény. Habár ez így nem pontos. Albert Dabrowski, a cég kiakolbólított alapítója gáláns adományt áldozott a célra, így Ellen kénytelen volt egy még gálánsabb összeget perkálni, és a részvételével emelni a rendezvény fényét.

Will átkarolta volna a vállát, és a feje búbját megpuszilva azt kérdezte volna:

– Nyugtatgatod a lelkiismeretedet? – Ellen megvonta volna a vállát, amire a férfi azt mondta volna: – Szeretem, amikor ezt csinálod.

Ellen azon kapta magát, hogy még mindig beszél a férjéhez; szinte tökéletesen ki tudta tölteni a beszélgetés rá eső részét. Odahaza a házukban olykor látta őt a lépcső tövében, aztán mire leért, addigra a nyúlánk alak a szögletes lábával már eltűnt az étkezőben. A férje büszke volt a lábára, hatvannégy évesen is elég erős volt a térde a túrázáshoz.

A térdével a halála napján sem volt baj.

– Cikáznak a gondolataim – mondta a nő. – Meg vagyok ijedve.

Will ezt meg tudta érteni. Még szép, hogy megijedt. Senki sem akarta, hogy vége legyen a világnak.

Az értesítés a követendő protokollról tájékoztatta Ellent. Valamikor ő maga írta meg a protokoll szövegét. Katasztrófahelyzet esetére.

– Ellen – indult el a protokoll a SmartPinjéről –, ne csomagolja össze minden holmiját. Csak az érzelmi értékkel bíró apróságokat. Meglesz mindene.

Na és én, kérdezte Will, én is az érzelmi értékkel bíró apróságok közé tartozom?

Ellen elküldte melegebb éghajlatra.

– A gyerekek protokollja is aktív? – kérdezte.

Mire a SmartPin:

– A gyermekeit már értesítették. Úton vannak a szállító jármű felé.

– Badger is?

Will éles pillantást lőtt ki felé. Badger a legkisebb, nembináris gyermekük volt, és radikális politikai nézeteket vallott. Nem egyszer kifejtette, mennyire nem ért egyet a figyelmeztető jelzések, magángépek és új-zélandi titkos bunkerek rendszerével.

A protokoll tiltotta telefonhívások lebonyolítását ebben a helyzetben. Semmi haszna sincs annak, hogy biztonságos és kényelmes helyen vészelhet át az ember egy világméretű katasztrófát, ha mindenki tud a távozásáról, és akár követhetik is.

Lepecsételni az ajtókat, mielőtt bárki is értesülést szerezne a távozásodról – így szólt a terv. Csak hát…

– Hívd Badgert – mondta Ellen.

Ideges szívdobogás, mire Badger végre fogadta a hívást. A lakosztály falára kivetített arca nagyon közel volt a képernyőhöz – mindig ügyelt rá, hogy az anyja ne tudja, hol van. Minő éleslátás.

Mindazonáltal Badger ijedtnek tűnt, ami sanda elégedettséggel töltötte el Ellent. Na, ugye. Mégis tud valamit az anyád, amit nem árt tudni.

– Jössz? – kérdezte Ellen. – Megkaptad a riasztást?

Badger összevonta a szemöldökét, és megjelent az arcán a jól ismert ránc, ami egynapos csecsszopó kora óta ott volt. Az elmélyült figyelem ránca.

– Áll odakint egy kocsi, anya. Nem tudom, mit csináljak.

Ó, hogy hiányzott már ez Ellennek! Mindig is kényes feladat volt Badger anyjának lenni, de a kicsikéjének most szüksége volt rá.

– Ülj be a kocsiba. Jó?

– Jó.

Cezúra. Aztán Badger kibökte:

– Vihetem…

– Két főt hozhatsz magaddal. De hagyják hátra a telefonjaikat, rendben? Az összes kütyüt. Mondd, hogy vakációra mentek. Mondd, hogy én vettelek rá, és gyűlölsz engem. Oké?

Badger sóhajtott egy nagyot. Úgy sorakoztak a szeplők a szeme alatt, mint a csillagok.

– Oké. Akkor majd találkozunk, ugye?

– Kevesebb mint egy nap múlva, drágám. Ígérem.

Ellen Bywater visszanyerte az önuralmát. Még a kocsi érkezése előtt leült a tükör elé, és kirúzsozta magát. Szerette maga intézni a dolgokat.

Will meg is jegyezte: Az esküvőnkre is magad készítetted el a sminkedet. Ezerkilencszáznyolcvankilencet írtunk, és saját kezűleg festetted ki a szép szemed. Figyeltelek. Mint valami művész, olyan voltál a teveszőr ecsetekkel meg a kis arany tégelyekkel. Papnő.

– Úgy néztem ki, mint akit orrba vágtak – felelte Ellen. De végeredményben az élet az, ami addig pofozza az embert, amíg felismerhetetlen nem lesz az arca.

– Sajnálhatod, hogy nem fogod látni, ahogy megráncosodom – mondta Willnek.

Will azt mondta, már akkor is voltak ráncaid, amikor meghaltam, nem emlékszel? Csókolgattam is őket.

– Meg élcelődtél rajtuk.

Olykor élcelődtünk egymással. Ilyenek voltunk. Én mindig hittem benned.

Ellen ránézett Willre, aki ott se volt. Mit hittek tulajdonképpen?

Néha pontosan tudta, mit mondana a férje, mintha Will most is vele lenne. Máskor viszont találgatnia kellett – utálta az ilyen pillanatokat, amikor tudatosodott benne, hogy a férfi már nincs.

Végül Will azt mondta: Te minden tőled telhetőt megtettél a részvényeseidért és az alkalmazottaidért.

Nem volt sok csomagolnivaló. Az órája. A topázszínű szvetterje meg a hozzáillő arany nyaklánc. Eltette a laptopját, a telefonját meg a Medlar Torcot. Maga a csomagolás is csak egy érzelmi értékkel bíró apróság volt.

Habár ezzel szembement a protokollal, Ellen ránézett a nagy túlélőoldalra, a Nevezd Meg a Napját honlapjára.

Ha kiszivárgott valami, ha bárki hírét vette is, hogy közel a vég, annak fent kell lennie az oldalon. De nem talált semmi különöset.

Katonai csapatok a Dél-kínai-tengeren. Felrobbant egy olajvezeték Kelet-Európában. A szokásos túlélőhalandzsa. Ezek semmit sem tudnak arról, hogy átléptük a kritikus pontot. Pedig valahol odakint éppen történik valami. A riadócsengők nem szoktak ok nélkül megszólalni. Valahol a világban egy eddig épphogy uralt helyzet kezdett teljesen kicsúszni az irányítás alól. Láncreakció. Egy tigris ólálkodott a dzsungelben.

Naomi Alderman: A jövő

Fordította: Borbély Judit Bernadett

21. Század Kiadó, 2024