Renée Knight irodalmi karrierje előtt a filmiparban dolgozott dokumentumfilmesként, de írt forgatókönyveket többek közt a BBC számára is. 2015-ben jelent meg első regénye, a Disclaimer, amely sikerét követően szinte kötelező jelleggel lépett a megfilmesítendő alapanyagok útjára. Ráadásul nem más vállalkozott rá, mint maga Alfonso Cuarón, akivel az Apple 2019-ben kötött szerződést. A négyszeres Oscar-díjas rendező ráadásul egy rakás pénzt, szabad kezet és olyan operatőröket kapott maga mellé, mint a háromszoros Oscar-díjas Emmanuel Lubezki (Gravitáció, A visszatérő) vagy Bruno Delbonnel (Amélie csodálatos élete, A legsötétebb óra), arról nem is beszélve, hogy a szereplőgárda díjaiból is Dunát lehetne rekeszteni: Cate Blanchett, Sacha Baron Cohen, Kevin Kline és Leslie Manville is beszállt a produkcióba. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy kiemelkedő adaptáció szülessen, a Cáfolat azonban tipikusan az a sorozat lett, amely rengeteget markol, megszédül saját magától, és valahol mellékvágányra fut.
Catherine sikeres dokumentumfilmes, csodaszép londoni házban él, férje imádja, és bár a fia lehetne vele kicsit kedvesebb, nagyon úgy fest, hogy sínen az élete. Épp átvesz egy dokumentumfilmes díjat, ahol sokatmondóan olyasmi szöveggel méltatják, miszerint egy alkotónak, még akkor is, ha dokumentumfilmes, akaratlanul is ott van a kezében a manipuláció eszköze, hiszen még a legobjektívebbnek tartott műfajban is kivonhatatlan az alkotó valóságérzékelése. Magyarán egy történet, akárhogy is legyen elmesélve, mindig befolyásolja, ki meséli azt, és ez jelenti a Cáfolat sztoritálalásának kulcsát is.
Az övével párhuzamosan két másik szál is fut: az egyik egy évtizedekkel korábbi olasz nyaralásról, a másik egy végtelenül keserű, levitézlett tanárról. Ez a három olvad össze, amikor Catherine A tökéletes idegen címmel kap egy könyvet, és kénytelen szembesülni vele, hogy ő a főszereplője, pontosabban egy évtizedekkel korábban történt incidens, amely halállal végződött, és amelyet azóta is nagy erőkkel próbál eltemetni magában. A regény küldője sajátos bosszúhadjáratot folytat a nő ellen: módszeresen tenné tönkre az életét a könyvvel.
A Cáfolatról nehéz spoilerek nélkül érdemben beszélni, hisz a veleje éppen abban a csavarban rejlik, amelyet hat részen át rejteget nagy erőkkel a sorozat, hogy aztán egészen más színezetet kapjon. Nem véletlen a sorozat eleji beszéd a valóságérzékelésről: a Cáfolat épp azzal játszik, hogy halállal végződő incidens miként következhetett be. Ennek kapcsán rögtön eszünkbe juthat A viszony című sorozat, amely mesterien játszott azzal, hogyan építsen fel egy történetet egy házasságtörő afférról úgy, hogy felváltva meséli azt hol az egyik, hol a másik fél szemszögéből, és épp a nüansznyi különbségek adják ki a sztori lényegét. A Cáfolatban sajnos egyáltalán nem ez történik: hat epizódon, majdnem hat órán keresztül épül a történet, hogy aztán döbbenetes csavarként tálalva bekússzon a lehetőség, hogy nem feltétlenül az lehet az igazság, amit egy olyan ember írt, aki ott sem volt a történtekkor. Még ezzel sem lenne semmi baj, ám a sorozat logikátlanságok és ferdítések során vezet félre: a már említett epizódszámon keresztül építgeti például azt, hogy Catherine egy sztereotipikusan rossz karakter, aki meg is érdemli az ellene indított hadjáratot.
A Cáfolat ugyanis ezzel próbál kissé ügyetlenül játszani: ki az elkövető és ki az áldozat, azt azonban távolról sem lehet állítani, hogy ez sikerül is neki. Bár láthatóan bizonytalanságban próbálja tartani nézőjét, meglehetősen átlátszóan teszi ezt. A végkifejlet aztán kellően didaktikus, sőt, tanmese jellegű, amelynek természetét spoilerveszély miatt nem lenne okos dolog szétszálazni. Az viszont kétségtelen, hogy fontos és sokszor, de nem elégszer kitárgyalt témát jár körül, ám a megvalósítás miatt a szívszorító katarzis mégsem jön el ezzel együtt. Az utóbbiból – mármint a szívszorításból – sokkal több jut a sorozat olyan egyszerű pillanataiba, amikor a gyásztól tehetetlenül összezuhanó szülőket látjuk, ahogy némán állnak a tengervízben.
Manville az összetört édesanya szerepében talán a legkevesebb játékidőt kapja a főszereplők közül, mégis elemi ereje van, mellette a sorozat egyik legnagyobb fegyvere meglepő módon nem is Blanchett, hanem Kline. Az Oscar-díjas színész érthetetlen módon nincs eleget szem előtt, a Cáfolatban azonban remekel: a minden hájjal megkent, ám magát esendőnek mutató Stephen szerepében egyszerre szánnivaló, szórakoztató és kegyetlen, pláne, amikor képzeletbeli gránátokat dobál a válla fölött egy-egy sikeres művelete után. Blanchett szokás szerint hozza a tőle elvárt kötelezően magas minőséget, Cohen pedig ugyan túl nagy teret nem kap, továbbra is jó őt nem marháskodós szerepben látni (ahogy legutóbb A kémben).
A túlnyújtott játékidő kérdése nem véletlenül kerül elő ennyiszer: Cuarón egy kvázi hétórás filmben mesél el mindössze 304 oldalt, amely már a számok tekintetében is túlzás, ráadásul a Cáfolat nem is olyan sodró erejű, hogy valóban indokolt legyen ez a hosszúság. Emiatt kifejezetten ráérősen építkezik, és hosszasan időzik az egyébként a Lubezkinek és Delbonnelnek köszönhető csodálatosan szép kompozíciókon, egy idő után azonban mindez a ritmus rovására megy.
Nagyjából a sorozat felénél óhatatlanul is betolakodik az a kérdés, hogy az események kibontásával mégis miről fog még szólni a további három rész, és ugyan szigorú értelemben véve nyilván választ kapunk erre a dilemmára, a költői kérdésre nem. A Cáfolat tipikusan az a történet, amely egy két-két és félórás filmben valószínűleg sokkal jobban működött volna, így csak túlnyújtott lett annak ellenére, hogy a sorozat lassú kezdése, hangulata, a rejtély és mindenekelőtt a remek színészgárda nagyon hatásosan húzza be a nézőt. Mindezzel együtt azonban a Cáfolat inkább kihagyott lehetőség lett, immár a sokadik az Apple gyártásai közül, amely a kecsegtető alkotógárdája és a rendelkezésre álló halomnyi pénz ellenére nem igazán váltja be a hozzá fűzött reményeket.
Cáfolat (Disclaimer), 2024, 7 epizód, Apple TV+. 24.hu: 6/10
