„Bizonyítsátok be, hogy egy létező ország vagyunk!” – kéri a hegyi-karabahi falucska iskolájának egyik tanára a feszülten figyelő osztályt 2020 szeptemberében. Arról ad épp elő, hogy a Kaukázus déli részén fekvő, jogilag a sztálini idők óta Azerbajdzsánhoz tartozó, de örmény többségű terület, a Hegyi-Karabahi Köztársaság függetlenségét a nemzetközi közösségben szinte senki nem ismeri el. Azerbajdzsánnal épp a nyáron kezdett ismét feszültté válni a viszony, a határok mentén folyamatosak a konfliktusok. Mi teszi akkor országgá őket?
Itt élünk
– válaszolja nemes egyszerűséggel a tizenegy éves Vrej. Ő és népes családja generációk óta a lapos hegyek közé ékelt, 150 fős Martakertben lakik: Vrej napjai a kis falu utcáin bolyongva, szeretett állatok és napfényes gyümölcsöskertek között telnek. Mindenki ismer itt mindenkit, „a fél falu a testvérem” – mondja. Az idilli kis település egyszerű hétköznapjait azonban beárnéykolja a háború: ahogy Hegyi-Karabahban mindenhol, itt is folyamatos a készenlét, az emberek egyszerűen kénytelenek együtt élni a tudattal, hogy bármelyik percben kitörhetnek a harcok. „Apám két háborút élt át. A nagymamám hármat” – meséli Vrej. Mégis maradnak, hiába hagyta már ott a család kétszer is a falut; egyszer 1992-ben, egyszer 2016-ban.
Akárhova menekültünk, nem találtuk meg a helyünk. Nem tudom, mi olyan édes nekünk ebben a földben, de mindig visszajövünk. Pedig itt élni azt jelenti, hogy egyszer háború lesz, az unokám pedig részt fog venni ebben a háborúban
– mondja a nagymama.
Mikor 2020 nyarán Sareen Hairabedian örmény-jordániai rendező forgatni kezdte az első egészestés dokumentumfilmjét, a My Sweet Landet (Édes otthonom), az érdekelte, milyen az élet az örmények lakta kis faluban, ahol évtizedek óta a mindennapok része ez a komor bizonyosság a közeledő háborúról. Követni kezdte a korához képest igen érett és a terület történelmét meg földrajzát alaposan ismerő Vrejt és családját. Aztán pár hónapon belül tényleg kitört a következő háború.
Az édesapa bevonult, Vrejék pedig kistestvérestül, nagymamástul buszba pattantak, és útnak indultak, hogy az örmény fővárosban, Jerevánban vészeljék át a következő időszakot. Hairabedian pedig folytatta, amit elkezdett: gyerekszemszögből kísérte végig, ahogy újabb véres fejezet íródik a Hegyi-Karabahi Köztársaság történelmébe. Aki szorosabban követi a kaukázusi eseményeket, tudhatja, hogy mikor Vrejék néhány hónap múlva visszatértek, egészen más ország fogadta őket, mint amit otthagytak. Egyrészt több területet elcsatoltak, Hegyi-Karabah apró sziget lett Azerbajdzsánon belül – most már Martakertből is látszottak a szomszédba költöző azeriek. Másrészt a vidéket ellepték a bombatámadások maradványai, a rejtett aknák és a halott örmény katonák hátrahagyott cókmókjai. Alapjaiban megváltozott az élet. Megint.
A My Sweet Land akkor válik igazán erőssé, amikor az addig az eseményekkel sodródó, a felnőttek hazatérésről folytatott heves vitáit csak félig értő Vrej élete is megtelik a háborúval – pedig épp nincsenek harcok. Mikor az iskolába komor egyenruhások érkeznek, hogy a bombák hatástalanításáról oktassák a gyerekeket. Mikor abból kell felelni, hogy mi a legjobb pozíció a lövéshez (a fekvés, állítólag, mert kevés felülete látszik az embernek, de stabilan tudja tartani a fegyvert). Mikor a tizenéves gyerekek katonai táborba mennek, hogy megtanuljanak menetelni meg puskát szétszerelni.
Hairabedian filmjét nézni egészen különös élmény: magán hordozza azt a gyermeki csapongást és játékosságot, amely a fiatalok sajátja, miközben testközelből mesél a lehető legsötétebb témáról. A My Sweet Land nem esik abba a hibába, hogy a történelmi filmek didaktikusságával vagy a háborús történetek túlfűtött érzelmességével igyekezzen befolyásolni nézőit, helyette egyedi stílusban mesél egy álmodozó kisfiúról. aki rosszkor, rossz helyre született. A film leginkább az ő felnövéstörténete, ahogy derűs kiskölyökből néhány év leforgása alatt sztoikus kiskamasz lesz belőle, aki, bár még mindig csak 13 éves, olyanokat mond, mint hogy: „ha kell, harcolok is. Mi mást tehetnék? Nem vagyok oda a harcért, de ha kell, harcolok”.
A filmet Jordánia Oscar-díjra is jelölte. Vrej története nemcsak a gyerekszemmel bemutatott háború miatt különleges, hanem azért is, mert nem ért véget akkor, amikor 2022-ben letették a kamerákat. 2023-ban az azeri hadsereg lerohanta, majd három nap alatt elfoglalta Hegyi-Karabahot. Az örmény lakosság az azeri megtorlástól tartva azonnal, szinte teljes létszámban elmenekült, a városok szó szerint kiürültek – a villámháborúval és következményeivel egyébként mi is foglalkoztunk a helyszínről készült videós anyagunkban.
A mából nézve különösen szívszorító mozzanat, mikor Vrej egy martakerti sétán, már a 2020-as elcsatolások után váratlanul a filmkészítőhöz fordul, és kedélyesen számon kéri a happy endjét:
Kérdezhetek valamit? Mi lesz a hőssel a film végén? Meg fogok halni? Az azeriek lelőnek a hegyek tetejéről? Mi fog történni velem? Élni fogok?
Nos, annyi kiderül a film végi feliratokból, hogy Vrej és családja még egyszer, talán utoljára elhagyta otthonát: ők is azok között voltak, akik a 2023-as villámháború után Örményországba vándoroltak.
Édes otthonom (My Sweet Land), 2024, 86 perc. A film Magyarországon a Verzió filmfesztivál kínálatában látható.
