A nyájas olvasó talán nem is hiszi el, minek köszönhette Budapest az átható Ten Years After-érzést. A Kommunista Ifjúsági Szövetség ötödik kerületi bizottságának. E KISZ-szervezet 1983. január 29-ére egész napra kibérelte a Budapest Sportcsarnokot, hogy ott reggel kilenctől este tízig monstre programot szervezzen a margitszigeti Úttörőstadion felújításának támogatására.
Ehhez 1 millió 200 ezer forintot ízibe fel is ajánlott. A többit a BS-buli bevételéből igyekezett összerakni. Az eseményre kétféle jegyet lehetett váltani: a délelőtti-délutáni programokra a gyerekek 10, a felnőttek 30 forintért juthattak be, az esti műsorra egységesen 130-ért kínálták a bilétákat.
Az olcsóbb tikettek fejében az érdeklődők megtekinthették a Hepiend bohóc csoport, Rodolfó vagy a Kaláka együttes műsorát, A fekete szakáll szelleme, valamint az Eper és vér című filmet, akárcsak a gördeszka- és rollerbemutatót, a lemezlovas Arató András közreműködésével beszélgetést hallgathattak Edson Arantes do Tonóval, azaz Faragó Tamással, a póló Peléjével, továbbá dr. Veres Pál szexológussal, és – ha maradt némi pénzük karácsony, szilveszter után – vehettek néhány cuccot a Centrum Áruházak kihelyezett téli vásárán 30 százalékos árleszállítással.
A drágább zsugáért csápolhattak az Új Skorpiónak, majd Alvin Lee triójának, amelyet Ten Years Afterként hirdettek a plakátokon. A publikumot rászedték, de utóbb senki nem érezte becsapottnak magát, noha mind a 12 ezer esti jegy elővételben elkelt. Lee és két társa, Fuzzy Samuel basszusgitáros, valamint Tom Campton dobos mesterfokon muzsikált, ráadásul főként a TYA számait nyomta, és a minálunk bekamuzott együttes A Space in Time című nagylemeze után amúgy is ez jelent meg 1971-ben a Juke Box című lapban: „Ha azt mondjuk, Ten Years After, az egyet jelent Alvin Lee-vel.”
Amúgy az eredeti zenekar már csaknem tíz éve nem működött. Ám az örökmozgó Alvin nem állt le. Eric Claptont hívták a lassú kezűnek, őt a „fürge ujjak kapitányának” vagy „a Nyugat leggyorsabb kezű gitárosának” nevezték. Ezzel együtt a Heves megyei Népújság igényes kritikusa nem mulasztotta el megjegyezni ’83 elején:
Ha a rock Paganinije nem felejtett is el gitározni, azért ma már nem tartozik a műfaj élvonalába.
Szerintem Woodstock vitéze a BS bajnoka is volt. A csarnokot zsúfolásig megtöltő közönséget ugyanúgy megbabonázta, ahogyan a Ten Years After fénykorában tette a hallgatósággal; annyi ráadást kevesen adtak a Budapest Sportcsarnokban, mint ő. Annak megfelelően muzsikált, ahogyan a remekbe szabott Love Like a Manről beszélt: „Már legalább kétezerszer eljátszottam e számot, de még mindig megdobban a szívem, ha belekezdek.”
További 12 ezer szív is kalapált rendesen. A Good Morning Little Schoolgirltől, a Slow Blues in C-től, az I’m Goin’ Home-tól vagy attól az I’d Love to Change the Worldtől, amely az volt a Ten Years After repertoárjában, mint a Stairway to Heaven a Led Zeppelinében.
A Ten Years kicsit tényleg megváltoztatta a világot, Budapestet 1983-ban meg egyenesen felforgatta „Captain Speedfingers” bandája. Akkoriban még nem volt kétszerkettő, hogy Alvin Lee színvonalú virtuózok érkezzenek hazánkba, a BS még csak egy éve állt, és egyébként is, legföljebb a KISZ-bizottság rendelhetett nemzetközi rock and rollt.
Igaz, Lee már közel járt a negyvenhez, és nem volt akkora durranás, mint 1973-ban – ten years before – vagy éppen Woodstock idején, 1969-ben, amikor 400 ezer hippit bilincselt le, és vált nyomban a hard rock meg a blues legendáinak egyikévé. De a feeling megmaradt, a színpadról áradt az, amit Lee így fogalmazott meg:
Remélem, akkor halok meg, amikor éppen zenélek.
(Végül nem muzsikálás közben, hanem műtét után hunyt el 2013-ban. Az idén decemberben lenne nyolcvan.)
Miután végigjátszotta a Ten Years-oeuvre-t, a BS-ben elővette Jimi Hendrixtől a Hey Joe-t, majd Chuck Berrytől, Jerry Lee Lewistól játszott. Elvistől nem, noha a Ten Years After elnevezés arra utalt: a csapat tíz esztendővel azután alakult, hogy Presley 1956-os áttörése megnyitott minden kaput a rock and roll előtt.
Lee mindig nagy tisztelettel tekintett az elődökre, akiket méltóképpen követni próbált. Azt hangoztatta: „Az én példaképeim – Muddy Waters, John Lee Hooker, B. B. King – még nagypapa korukban is játszottak. Amíg egyetlen ember is akad, aki kíváncsi rám, nem teszem le a gitárt.”
Ennek szellemében 1990-ben mégis csak eljött Magyarországra az eredeti Ten Years Afterrel, a billentyűs Chick Churchill-lel, a dobos Ric Lee-vel, a basszusgitáros Leo Lyonsszal. A koncertet augusztus 31-re hirdették, ám a dátum háromszor is módosult – szeptember 22-ére, október 6-ára, majd november 2-ára –, így aztán sokan már hittek is, nem is a vendégjátékban, úgyhogy a TYA fél ház előtt lépett fel a Budapest Sportcsarnokban.
De a zenekar megszerette Magyarországot. Játszott 1993-ban a Tabánban, majd 1994-ben a Sziget fesztiválon, amelyet akkor „Eurowoodstocknak” neveztek el, mivel Woodstock negyedszázados évfordulója volt, és meghívták a Blood, Sweat & Tearst, Eric Burdont, a Byrdsöt, a Jefferson Airplane-Starshipet, a Ten Years Aftert. Aztán 2003-ban a Petőfi Csarnokban, 2008-ban az A38 hajón és Győrött, 2011-ben az újbudai Barba Negra Klubban, 2019-ben a paksi Gastroblues fesztiválon szerepelt az együttes. Tolnában Lee dublőre az eredetileg trombitás, ám gitárosként is kitűnő Marcus Bonfanti volt, de már életében is nemegyszer helyettesítette őt Joe Gooch.
Már amennyiben lehetett a csapat lelkét pótolni. Nélküle is a gyomorban rezgett a Rock and Roll Music to the World, de vele úgy hangzott, hogy ötven, hatvan, hetven felé is ugyanazt érezted, mint tinédzserként: hozzád szólnak, érted vannak Alvin és a muzsikus mókusok.
