Vannak dolgok, amikről még a legjobb barátok között is nehéz beszélni. Ha a haverod hatvanéves korában előáll azzal, hogy mostantól nőként fog élni, az egész biztosan ezek közé tartozik. Még akkor is, ha az ember teljes mellszélességgel kiáll a másik döntése mellett, ahogy Will Ferrell tette, mikor Harper Steele (akit egészen addig Andrew-ként ismert) 2021-ben megírta az ominózus emailt:
Szia, Will! El kell mondanom valamit. Megöregedtem, és akármilyen nevetségesnek és feleslegesnek is tűnhet ez a bejelentés: megkezdem a tranzíciómat, hogy nőként folytassam az életem
– így kezdődött, Ferrell pedig se nevetségesnek, se feleslegesnek nem találta Steele döntését. Rögtön válaszolt: azt írta, szereti és támogatja Steele-t. Sokáig azonban mégsem tudták megbeszélni a dolgot. Egyrészt egy bizonyos világjárvány alkalmával korlátozódtak a személyes beszélgetések lehetőségei – márpedig ha valamit, hát ezt személyesen érdemes megbeszélni. Másrészt, ahogy az az érzékeny témáknál lenni szokott, maguk sem tudták, hogyan beszéljenek róla: mikor, mit és hogy kérdezzenek. Végül mindketten hatalmas lépést tettek, hogy utat találjanak valamiféle kölcsönös elfogadáshoz és megértéshez az ingoványos talajon, amire majd’ harmincéves barátságuk tévedt: szabad utat adtak az őszinte, béna kérdéseknek.
„Na, és szerinted nőként rosszabbul vezetsz?”
A két komikus 1995-ben, a Saturday Night Live (SNL) című szkeccsműsorban találkozott, mikor mindketten ugyanazon a héten szerződtek le a sorozatba – Steele íróként, Ferrell színészként. Mikor kiderült, hogy hasonlóan bizarr és gátlástalan a humoruk, egy csapásra legjobb barátok lettek, sőt, Steele volt az, aki kiállt Ferrell mellett, amikor egyesek a stábból megkérdőjelezték, hogy a színésznek egyáltalán van-e olyanja (már hogy humora). Erről azóta is megoszlanak a vélemények, a páros mindenesetre töretlenül termeli a – nevezzük így – emlékezetes közös alkotásokat: miután Steele írta Ferrell legsikeresebb jeleneteit az SNL-ben (egy ideig a műsor vezető írója is volt), dolgozott a színész produkciós cégének is; olyan vígjátékokat készítettek együtt, mint a spanyol nyelvű telenovella-paródia, a Latin macsó visszavág vagy a 2020-as Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története.
Nem meglepő hát, hogy kettejük közös nyelve a humor, és nagyjából úgy ugratják és idegesítik egymást (főleg Ferrell Steele-t), mint egy kedves öreg házaspár. Hogy Steele úgy döntött, megengedi barátjának, hogy szűrők nélkül kérdezze őt transzformációjáról, annak épp ez a hosszú barátság az oka. Legyen bármilyen esetlen vagy kellemetlen is a kérdezősködése, tudta, hogy Ferrellt jó szándék, a megérteni vágyás vezérli.
Egyszerre kerül fókuszba Steele személyes története és a mainstream filmen ritkán megjelenő „szövetséges-nézőpont” Ferrel oldaláról – tudniillik, hogy mit tehet az ember, mikor a barátja átesik a nemváltás folyamatán. Kérdése mindkettejüknek volt bőven: megváltoztatja-e a barátságukat az új helyzet? Szeretnék-e, ha megváltoztatná? Miért tartotta Steele ilyen sokáig titokban a vívódást, ami egész életén át elkísérte? Mi a helyzet a nemváltó műtétekkel? Akar újra ismerkedni? És Ferrell vajon el tudja majd fogadni nőként, vagy örökké női ruhába öltözött férfinak fogja látni? Egyáltalán Steele el tudja fogadni magát? És amúgy nőként rosszabbul vezet? Apropó, mivel lehet viccelni?
A 17 napos, New Yorktól Los Angelesig tartó kocsikázás során szerencsére volt idejük mindent alaposan átbeszélni, sőt, még néhány kaland is belefért – néhány meglepően kellemes, és egy kifejezetten kellemetlen.
Boldogságkeresés Amerika koszos farzsebében
A sok közös projekt után nem volt teljesen légből kapott az ötlet, mikor Ferrell felvetette, hogy csináljanak együtt egy dokumentumfilmet, bár a műfaj azért mindkettejük számára újdonság volt. De nem is hagyományos dokumentumfilm lett a dologból. A rendezésre Josh Greenbaumot kérték fel, aki jópár dokut és egy vígjátékot is készített már ekkorra (utóbbi, a Barb és Star Vista Del Marba megy forgatásán ismerkedett meg Steele-el). A Will és Harperben van bőven mindkét műfajból, leginkább egy társadalmi célú roadmovie-ra emlékeztet.
A kiinduló ötletet ugyanis az adta, hogy Steele világéletében imádta az ország poros országútjait és koszos kis sarkait járni lepukkant dzsipjével: betérni az útmenti kiskocsmákba, amatőr autóversenyeket és kosármeccseket látogatni, és olcsó sört inni az autópálya mellett felállított kempingszékeken. Cisz férfiként kényelmesen mozgott ebben a közegben, és bár a macsó hobbikat részben kompenzálásképp választotta, az évek során egészen a szívéhez nőttek. Transz nőként viszont már korántsem volt biztos benne, hogy visszatérhet a hőn szeretett késdobálókba.
Én imádom ezt az országot. Csak azt nem tudom, hogy jelenleg viszontszeret-e
– mondja.
Ezért hát a nagy beszélgetések helyszínéül Ferrell-lel az emlegetett dzsipet választották, és felkerekedtek, hogy néhány hét alatt keresztülautózzák a kontinenst. Kettejük barátságának próbája mellett így egy másik, nagyobb volumenű teszt is zajlik a filmben: az amerikai kocsmák és autópályák népéé. Többnyire jól vizsgáznak.
Ferrellék összefutnak Steele gyerekeivel, és a nővéréhez is ellátogatnak, meg persze a régi SNL-es arcokkal is leülnek egyet ebédelni, de a film nagy részében inkább az országút menti kajáldákat és kocsmákat járják, kosármeccsre és óriássteak-evő versenyre mennek, és közben fűvel-fával szóba elegyednek. Nyilván, Will Ferrellel mindenki szívesen váltana egy-két szót. Steele persze tisztában van vele, hogy egy A-listás filmsztárral az oldalán, kamerákkal a sarkában általánosságban kedvesebbek az emberrel: épp ezért választotta a veszélyesnek ígérkező visszatéréshez ezt a filmes keretet. Ferrell jelenléte egyszerre tereli el a figyelmet róla, és teszi az embereket jóval szívélyesebbé. A beszélgetések ennek ellenére is meglepik: az átlag embereknek az égvilágon semmi bajuk vele, bántani pláne nem akarják. Még a Trump-plakátokkal díszített kocsma népe is hamar befogadja (pedig ide direkt Ferrell nélkül megy be). Néha ugyan véletlenül leuramozzák, de amint türelmesen kijavítja őket, gyorsan bocsánatot kérnek. Steele félelmei talán túlzóak voltak.
De nemcsak idilli találkozásokból és krisztusi szeretetről tanúbizonyságot tevő trumpistákból jut a képernyőre: mikor Texasban részt vesznek egy steakevő versenyen (Ferrell természetesen Sherlock Holmes-jelmezben bolondozva), hamar megfagy körülöttük a levegő. Kamerák szegeződnek rájuk, és mindketten érzik, hogy ez most nem az a kellemes fajta figyelem. A közösségi oldalakat hamarosan ellepik a posztok a jelenetről.
Texas nem Hollywood, takarodjatok innen!
– ez egy a kedvesebbek közül. Nem áll mindenki készen Steele-re.
Ideje beszélgetni!
Egy másik kellemetlen pillanat, mikor a páros ellátogat egy kosármeccsre, ahol egyszer csak odalép hozzájuk az indianai kormányzó, Eric Holcomb. Lelkesen kezet ráz Ferrellel, majd kedélyesen érdeklődik az útjuk céljáról. A színész nem köntörfalaz, elmeséli, hogy barátja most ment át a tranzíción, úgyhogy ellátogatnak a kedvenc helyeire. A kormányzó idétlen mosollyal bólogat. Azt Ferrellék csak utólag guglizzák ki, hogy Holcomb nemrég írt alá egy, a transz közösségben nagy visszhangot keltő, transz jogokat korlátozó törvényjavaslatot.
Holcomb egyébként sincs ezzel egyedül, az elmúlt években Amerika-szerte terjednek a transzellenesnek is nevezett törvények, a retorika hasonló, mint nálunk: a cél a gyerekek, a hagyományos értékek védelme. A Will és Harpernek nem titkolt célja az érzékenyítés: Harper története önmagában is hatásos bizonyítéka annak, hogy az ember nem jókedvéből dönt a nemváltás felfoghatatlanul nehéz folyamata mellett; és az is segít, hogy egy országszerte imádott filmsztár áll ilyen határozottan és végtelenül elfogadóan az ügye mellé. Mikor Ferrellék eladták a Netflixnek a filmet, kikötötték, hogy még a novemberi választások előtt meg kell jelennie, hogy „még időben elkezdődhessenek a fontos beszélgetések a nappalikban”.
Ferrell és Steele a maguk részéről végre elkezdték a párbeszédet, ami a filmmel korántsem ért még véget.
– Holnap eszembe fog jutni valami, amit elfelejtettem megkérdezni.
– Nekem meg valami, amit el akartam volna mesélni.
– De…
– Van időnk.
– egyeznek meg a film végéhez közeledve.
Will és Harper, 2024, Netflix, 114 perc.