Hahn kijön a zuhany alól, és egy röpke pillanatra szemügyre veszi magát a tükörben. Borzongás nélkül bele tud nézni. Igazán szörnyű volt, ami a háború alatt történt Németországban, de nem érzi magát sem bűnösnek, sem felelősnek. Hogy hiheti azt bárki, hogy a németek többsége tudott a gázkamrák létezéséről? A hazája nem rosszabb a többi országnál. Végtére is nem Hitler dobott atombombát Hirosimára.
Hahn lecsillapodik. Finoman kifésüli a bajszát. Hatvanhét éves, de tíz évvel fiatalabbnak látszik. Soha nem érdeklődött élénken a politika iránt, a háború vége óta azonban érzi, hogy belekényszerül egy szerepbe. Nem, Heisenberg hónapok óta fortyog a dühtől, az egész világra haragszik. Senki sem volt hajlandó megérteni: csak azért egyezett bele a német atomfegyverprogram vezetésébe, hogy jobban az ellenőrzése alatt tudja tartani.
Hahn néhány óra múlva megkapja a svéd királytól, V. Gusztávtól a világ legrangosabb díját. És ugródeszkaként kívánja használni ezt a ceremóniát. Ugródeszkaként természetesen saját maga, de a hazája számára is. Visszatér a nagy Németország, Brahmsé és Mendelssohné.
A Farm Hall birtokon jutott el hozzá a hír éppen egy éve. Hahnt akkor az angolok tartották fogva. Persze Werner Heisenberggel és néhány másik atomfizikussal – például Max von Lauéval vagy Carl von Weizsäckerrel – együtt. A szövetségesek attól féltek, hogy mind keletre szöknek. Rosszul ismerték őket. Amikor a Farm Hall parkjában sétált egyik délután, mert végre kisütött a nap, Brodie százados utánaszaladt a Daily Telegraphfal a kezében.
A díjazott személyének bejelentése valóságos bombaként hatott a német tudósok kis közösségében. Azzal, hogy Hahnt elismerték, őket is elismerték. És ez a csodálatos hír, mondhatni, lezárta a nemzetiszocializmus tizenkét hosszú évét.
– A maghasadás felfedezéséért.
Hahn ajka észrevehetetlenül mozog. Halkan megismétli:
– Maghasadás…
Hahn emlékszik, hogy elsírta magát 1945. augusztus 6-án a Farm Hallon, amikor a BBC közölte, hogy ledobtak egy atombombát. Elvégre is az ő 1938 decemberében tett felfedezése nyitotta meg az utat a bomba megalkotása előtt. Minden a maghasadásból eredt. Egy neutron ütközik az urán atommagjával, az instabillá válva nyomban széthasad, és ennek hatására hatalmas energia szabadul fel. Hahnnak még az öngyilkosság is megfordult a fejében. De aztán néhány adag whisky meg a gondolat, hogy az atombomba a leggyorsabb módja a háború befejezésének, kicsit felvidította. Hahntól távol áll az önsajnálat.
Aprócska mozdulattal megtörli a bepárásodott tükröt, majd felhajtja a karmelitavizét. A gyomorfájása nem csillapodott. Morgolódik, haragszik magára, amiért az előző napokon olyan mohón vetette rá magát az ételekre. Le fogja mondani a Wolfgang Paulival és feleségével, Franziskával megbeszélt ebédet. Nem lenne okos dolog megint asztalhoz ülni közvetlenül a díjátadó előtt. Majd este, a díszvacsorán találkozik Wolfganggal. A döntésének köszönhetően szabaddá válik a napja, és szabadabbnak érzi a szellemét is. Semmi dolga, amíg kora délután meg nem érkezik a hivatalos autó.
Már majdnem kilenc óra. Hahn tudja, hogy be kell mennie Edith szobájába. Azt is tudja, hogy Edith már régóta ébren van. De ezt a szabályt hozták: kilenc előtt soha. Hahn kijön a fürdőszobából, és még illendően felöltözik. A frakkja és a lakkcipője egyelőre marad a szekrényben.
A lakosztály kétszárnyú ajtaja előtt, a padlón egy svéd újság hever – amiből Hahn egy árva szót sem ért –, meg a Times. Az előtérben lévő asztalra teszi mindkettőt. Megfordul. Kint az ajtó előtt két angol katona őrködik. Egyre ez a félelem, hogy ő, a nagy kémikus, aki felfedezte a maghasadást, átáll az ellenséghez. Mint Manfred von Ardenne vagy Gustav Hertz.
Hahn kinyitja az ajtót.
– Minden rendben, uraim? – kérdezi angolul.
A két katona vigyázzba vághatná magát, de nem teszik. Beérik annyival, hogy egyszerre azt felelik:
– Minden rendben, professzor úr. Nincs semmi jelentenivaló. Ezt a levelet magának hagyták itt ma reggel.
A fiatalabbik átnyújt egy borítékot. Csak egy név van ráírva, Hahn neve. Hahn azonnal felismeri az írást. Nem szól semmit, becsukja az ajtót, és lassan a szalon felé indul. Különösebben nincs meglepve. Tudta, hogy ez a levél meg fog érkezni. Fel kell egyáltalán bontani? Szóról szóra tudja, mi áll benne.
*
Edith gondolatban még mindig Lisével van. Lise az első nő, aki bekerült a Kaiser Wilhelm Intézetbe, a KWI-be. Az első nő, aki fizikát és matematikát oktatott az intézetben. Az első nő, aki fizetést és professzori címet kapott. Persze évekbe telt, mire idáig eljutottak. Edith hiába kutat az emlékei között, ő soha semmiben nem volt első. Miért őt vette el Hahn? Nem hagyja nyugodni a kérdés. Edith homlokegyenest különbözik Lisétől. Lisében megvan minden, ami tetszhet Hahnnak. Ugyanaz a szenvedély a részecskék iránt, ugyanaz a versenyszellem, ugyanaz a briliáns agy. Hahn mégis őt, Edithet választotta, a kedvességét, az angyali arcát, az eleganciáját.
Az együttműködésük kezdetén Lisét és Hahnt egy alagsori helyiségbe száműzik, ott kell berendezniük a laboratóriumukat. Abban az időben még nem tűrik meg egy nő jelenlétét a KWI-ben. Az első világháború után aztán több emelettel feljebb kerülnek. Elvégre ez a Lise Meitner nem is olyan buta! És ez jót tesz az intézet hírnevének. Ki mondta, hogy a németek nőgyűlölők? Amikor Einstein 1920–1921 táján a mi madame Curie-nknek nevezi, Lise támadhatatlanná válik. Attól fogva minden hivatalos fotón szerepel.
Edith feláll. Mi értelme olyasmi ellen harcolni, ami erősebb nálunk? Edith teljesen tisztában van a súlytalanságával. Már első pillantásra tudta. Már akkor, amikor Lise megjelent a fekete ruhájában. Nehéz ezt megmagyarázni, talán csak Edithnek tűnt fel, de Lise már akkor is a többiek fölé emelkedett. Olyan fesztelen volt a férfiakkal! Ő, Edith lesütötte a szemét, ritkán mondta ki, hogy mit gondol. Lise nem félt semmitől, tisztában volt a saját önfejűségével, rakoncátlanságával. Aznap Edith rádöbbent, hogy milyen kínzó önbizalomhiányban szenved. És hogy ezt a lemaradást már soha nem fogja tudni behozni. Fel is hagyott a rajzolással, majd lemondott a festészetről is. Hogyan keljen versenyre Braque-kal vagy Picassóval, ha még Lise Meitnernek sem ér a bokájáig?
Edith a szemközti falon lógó Monet-festményre réved. Jobbra forduló nő napernyővel. A képen ábrázolt alak egyedül van, alulnézetből látható, vörösen vibráló környezetben. Az arcát alig dolgozta ki a festő. Nehéz odalátni a szemét, a száját. Olyan, mintha várna. Mire? Kire?
Az ajtó felől három kis kopogás jelzi, hogy kilenc óra.
*
– Gyere be.
Hahn tűnik fel, elegáns, mint mindig, fess, mint mindig. Edith hirtelen nem is érti, hogyan tudja még most is ennyire szeretni a férfit.
– Húsz perccel múlt kilenc, észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő – mentegetőzik Hahn.
Edith vet egy pillantást az éjjeliszekrényre letett órájára, és látja, hogy Otto igazat mond. Most először fordult elő, hogy késett. Edith ezt a különleges nap számlájára írja.
– Nem aludtál jól?
– Sehogy sem akart elmúlni ez az átkozott gyomorfájás – feleli Hahn bosszúsan.
– Megittad a karmelitavizedet?
– Megittam a karmelitavizemet. De semmi nem használ! Még az ebédet is lemondtam Pauliékkal. Elhúzzam a függönyt?
– Ne. Inkább ülj ide mellém.
Hahn odamegy, és leül az ágy szélére.
– Rossz napod van? – kérdezi a férfi.
Edith mosolyt próbál erőltetni magára, ahogy bólint.
– Igen. De ne izgulj, a díjátadóig összeszedem magam.
– Tudom.
Némi csend hozza közelebb őket egymáshoz.
– Lise járt a fejemben ma reggel – suttogja Edith.
Hahn enyhén kiegyenesedik.
– Mióta is nem láttuk?
– Hosszú ideje – válaszolja a férfi, és közben igyekszik palástolni az érzéseit.
– Miért nem jelentkezünk nála? Lise Stockholmban él. Tudja, hogy itt vagyunk. Megbántódik, ha nem tesszük meg.
Hahn csak egy fejbiccentéssel reagál, nem tudja, mit válaszoljon.
– Nem szeretnéd látni? Megtudni, hogy mi újság vele?
– Tudom, hogy mi újság vele. – Hahn visszafogja a hangját, ahogy felcsattan. – A Manne Siegbahn Intézetben dolgozik a város északi részén.
Edith egy pillanatig a férjét figyeli.
– Tudod, hogyan értettem.
Valóban, de Hahn nem feltétlenül akar belemenni ebbe a játékba. Főleg nem egy ilyen napon, amely teljes önkontrollt és derűsebb kedélyállapotot követel tőle.
– Nem szeretnéd újra látni? – erősködik Edith.
– Idejön – vallja meg végül Hahn. – Írt nekünk.
Edith hosszú másodpercekig képtelen megszólalni. Aztán alig artikulálva azt motyogja:
– Fogalmazz inkább úgy, hogy írt neked.
Hahn bólogat, és előhúzza a zsebéből a nemrég kapott levelet.
Edith azonnal felismeri Lise kerek, iskolás betűit.
– Mit ír benne? – kérdezi, sikertelenül leplezve szorongó nyugtalanságát.
– Most mondtam. Lise idejön. Legalábbis ezt írja.
– Mikor?
– Tíz perc múlva, egy óra múlva… annyi bizonyos, hogy még a díjátadó előtt.
– Jól van – bólint Edith, és feszesen kihúzza magát az ágyán ülve. – Tartozol neki ezzel a magyarázattal.
– Nem tartozom neki semmivel!
Hahn most már feláll.
– Drágám, ígérd meg, hogy nem idegesíted fel magad! – szól rá Edith.
Hahn nem válaszol. Megelégszik azzal, hogy az ablakhoz megy, és kissé félrehajtja a függönyt. Ösztönösen kipillant. A fény még mindig sápatag, a rakpart néptelen, magas, vörös épületek néznek szembe vele. Itt semmit sem romboltak le, gondolja magában.
– Hány órára jön értünk a hivatali autó?
– Délután háromra, azt hiszem – mondja Hahn, és visszaengedi a függönyt.
A szoba újra enyhe félhomályba borul. Onnan, ahol áll, Hahn alig látja a felesége arcát. Persze fejből is le tudná rajzolni, ha tudna rajzolni. De itt, most, ebben az adott pillanatban képtelen lenne pontos leírást adni róla.
– Mit fogsz mondani neki? Miről fogtok beszélgetni? Szeretnéd, ha én is ott lennék? – Edithből egyszerre szakadnak ki a kérdések, és ez jól jelzi az idegességét. Sietve úrrá lesz rajta. – Nem, végül is nem akarok ott lenni. Ez kettőtök ügye. Én csak zavarnék.
– Igen, azt hiszem, jobb lesz így.
Hahn visszajön az ágyhoz. Most ő szorítja meg a felesége kezét.
– Akarod, hogy felhozassam a teát? – kérdezi immár nyugodt hangon. – Süteményt? Valamit?
Edith megrázza a fejét, nem kér semmit, nem vágyik semmire. Hahn megcsókolja a homlokát. Edith lehunyt szemmel fogadja a csókot, mintha ez lenne az utolsó a férfitól.
*
Hahn becsukja maga mögött az ajtót. A szalon egyszerre hatalmasnak tűnik. Vagy csak ő érzi magát rettenetesen egyedül. Beljebb megy, a Timesért nyúl, de visszateszi a helyére. Egy csöppet sem érdeklik a napi hírek. Inkább a kis rádiókészülékhez, a lakosztály legnagyobb luxustárgyához lép. Az előtértől jobbra áll, derékmagasságban. Egy majdnem négyzet alakú, nyomógombos Skantic. Hahn bekapcsolja, és találomra megnyomja az első gombot. Egy fiatal férfi beszél svédül, a készülék kissé serceg, ahogy az lenni szokott. Már megint a hírek vagy az időjárás-jelentés. Második gomb: egy Purcell-szonáta. Hahn azonban nem fogékony az angol lélekre ezen a reggelen. Soha nem is volt az.
Nincs más hátra, mint várni, gondolja magában Hahn. Leülni a tágas kanapéra, háttal az ablaknak – és emlékezni.
Ezt a Schubert-dallamot Hahn már játszotta Lisével. Valamikor nagyon-nagyon régen. Brahmsot is. És Beethovent. Edith csak hallgatta őket. Neki soha nem volt nagy tehetsége a zongorázáshoz. Lise pontosan játszott, a ritmusa igazodott Hahnéhoz. Együtt csodákat műveltek, mint a laboratóriumukban. Senki más nem lett volna képes megfigyelni. Tagadhatatlan, hogy Lise volt az entellektüel, ő képviselte a kreativitást. Ő hozta magával azt a kitartást is, amit a kísérletezés megkövetel. Ha nem volt magyarázat, Lise talált egyet. Hahn pedig addig próbálkozott, amíg működni nem kezdett minden.
Már olyan közel voltak a célhoz, amikor Lisének el kellett menekülnie. Harminc évig dolgoztak együtt a KWI-ben. Harminc évig majd mindennap, napi tíz órát. Már ott volt a kezükben a megoldás. Már ott volt a nyelvük hegyén, még egy hónap, kettő, és a világ elé tárhatják. De aztán ellenük fordultak a dolgok, jött sorban, egymás után minden. Hitler, a faji törvények, az Anschluss, és Lisének szednie kellett a sátorfáját. Elhagyni Berlint az éjszaka közepén, a hollandiai Groningen felé venni az irányt, onnan fel az első koppenhágai gépre, aztán hajóval tovább, majd megint vonattal. Elcsigázottan, a hidegtől elgémberedve érkezett meg Svédországba. De életben volt.
Hahn lehunyja a szemét. Próbálja visszaidézni, hogy pontosan mikor menekült el Lise Németországból. Hogy 1938-ban történt, abban biztos. Abban is, hogy július volt. De hogy pontosan melyik nap? 11-e, 12-e, 14-e? Furcsa módon arra emlékszik, hogy egy keddi napon történt. Gyönyörű idő volt, az egyik legszebb nyári nap. Előző hétvégén a város szélén, Wannseeban piknikeztek Lisével és Edithtel. Egyetlen gyermeküket, Hannót is magukkal vitték. Persze feszültek voltak, Lise félt, de azért mégiscsak tudtak nevetni.
Most már nyolc éve, hogy Lise elment. Már nyolc éve lakik Stockholmban. Az első időben szilárd maradt a kapcsolat, szinte naponta váltottak levelet. És aztán belépett az életükbe a háború. Mindjobban eltávolodtak egymástól, a hallgatás lett a szabály.
Ami megnyugtatja Hahnt, hogy ugyanazt a Lisét fogja viszontlátni. Az ő korukban már nem vagy alig változik az ember. Legfőképpen a hangja maradt meg az emlékezetében. Az a kissé mély, nyugodt hang. Harminc év alatt Hahn egyszer sem látta Lisét feldühödni. Vagy talán egyszer, amikor Kurt Hess, a KWI középszerű kémikusa nyíltan feljelentette az igazgatótanácsnál. „Az a zsidó nő veszélyt jelent az intézetünkre!” Lise képtelen volt felfogni. A származása miatt hirtelen rossz fizikus lett?
*
Edithben különös nyugalom árad szét. A sötét árny, amely hajnal óta ostromolja, már nem szorongatja úgy. Fellélegzik. Ennyi év várakozás után végre megismeri az igazságot. Ideje volt, hogy Lise eljöjjön.
Micsoda szenvedés mások tekintetén keresztül élni, gondolja. Lise – és ebben homlokegyenest különböznek egymástól – mindig saját magáért élt. Soha nem ment férjhez, nem születtek gyerekei. Egyedül a fizika létezett számára. Hahn és a fizika. Igen, Lise a munkájának szentelte az életét, csökönyösen, olykor még fájdalmak árán is, és cserébe semmit sem kért. Ő pedig… Szeretni Ottót. Megszülni Hannót. De ezeken kívül? Ha legalább a festést, a rajzolást folytatja, a férje büszke lett volna rá. De nem, ő szándékosan a háttérbe húzódást választotta, a cselekvés helyett inkább a szemlélődést.
A büszkeség nem más, mint szeretni, tisztelni, közösen haladni tovább előre. De Hahnétól fényévekre van az ő jelentéktelen kis személye. Egy évtizednyi hanyatlás után Hahnon keresztül most egész Németország újjászületik. Edith ismét csak súlytalan mellette.
Gyors pillantást vet az éjjeliszekrényre tett órájára. Öt perc múlva tizenegy. Alighanem elaludt. Erősen összpontosítva a fülét hegyezi. A szalonból semmi sem hallatszik át valami távoli zenén kívül, amit nem tud azonosítani. Edithnek ekkor hirtelen eszébe jut egy mondat, amit egy könyvben olvasott. Az igazság kimondóját meg lehet ölni, az igazságot azonban nem. Bólogat. Igen, igen, erről van szó! Ma meg fogja tudni. Meg fogja tudni, hogy pontosan mi történt azon az éjjelen. 1938. július 12-én. Amikor Lise éjszaka elmenekült otthonról, és örökre elhagyta Berlint.
Edith lelép a padlóra az egyik lábával, majd a másikkal is, és felegyenesedik. Hálóinge elegánsan omlik a lábára.
Érdekes, gondolja, a Monet-kép már nem teljesen ugyanolyan. A színek nem változtak, a fiatal nő arca azonban mintha pontosabban látszana. A száj világosabban rajzolódik ki. A szemek körvonala is. Edith még az orrnyerget is látni véli.
Pár lépés, és Edith a fürdőszobában van. Megnyitja a fürdőkád két csapját. Zubog a víz. A sötét árny, amely röviddel ezelőtt még mintha elnyelte volna, végleg eltűnt. Lábához hull a hálóing, és Edith beleül a forró vízbe. Mindig is szerette a kádba csobogó víz hangját hallgatni. Olyan, mint a zuhatag. Az embernek elég erre a zajra összpontosítania a figyelmét, és minden másról megfeledkezik. A kerámiának nyomja a tarkóját, ellazítja a tagjait, és nem hallja, hogy nyílik a lakosztályba vezető ajtó.
Cyril Gely: Hasadás
Fordította: Pacskovszky Zsolt
Trend Kiadó, 2024
