Bár Liam és Noel Gallagher kitartóan gyűlölte egymást az Oasis feloszlása óta eltelt másfél évtizedben is, kevés kétségünk lehetett afelől, hogy előbb vagy utóbb félreteszik ellentéteiket – legalább arra az időszakra, amíg együtt állnak a színpadon.
- Egyrészt a feloszlás óta egyikük se tudott megközelítően sem olyan sikeres maradni, mint a zenekarral voltak,
- másrészt az Oasis-koncertek iránti igény nemhogy elapadt volna az évek folyamán, hanem erősebb, mint valaha, és nyilvánvalóan hatalmas bevétellel is kecsegtet,
- harmadrészt a kerek évfordulók kiváló apropót is kínáltak erre.
Miért pont most?
Az Oasis története hivatalosan tizennyolc évet ölelt fel 1991 és 2009 között, de a Gallagher fivérek is készségesen bevallják, hogy a sztori releváns szakasza 1994-ben indult az első albummal, és 1996-ban zárult le a ma már legendás knebworth-i koncerttel, ahol két egymást követő napon léptek fel 125 ezer ember előtt (és ahová még legalább tízszer ennyien nem tudtak bejutni). Ebben a periódusban született az együttes szinte összes közkedvelt slágere, és az akkor megjelent két album (Definitely Maybe, (What’s The Story) Morning Glory?) tette fel őket a térképre, ami utána történt, az ehhez képest inkább csak lábjegyzet. (Ha őket kérdezzük, leginkább azért, mert olyan szélvészgyorsan emelkedtek extrém magasságokba, hogy azt képtelenség volt feldolgozni.)
Ez az időszak éppen harminc évvel ezelőtt volt: lehetett volna a turnét az első album megjelenéséhez időzíteni (Liam Gallagher is ennek az anyagával koncertezik most), vagy éppen Knebworth-höz, végül a tényleg csúcsot jelentő második album lett a befutó, viszont a bejelentés a Definitely Maybe 30. születésnapjához igazodott.
Bár az együttes egyelőre csak brit és ír koncerteket jelentett be, már jelezték, hogy további dátumok is várhatók, Európán kívül is, és az lenne a meglepő, ha nem így tennének. Hiába tűnhetett úgy az első években, hogy az Oasis vonzereje a brit szigetekre korlátozódik, az együttesből idővel globális sztárzenekar lett. Elég, ha ránézünk a Spotify adataira, miszerint az Oasist London és Manchester mellett a legtöbben Jakartában, Sao Paulóban és Santiagóban hallgatják. Korábban már foglalkoztunk azzal, hogyan lett mára Latin-Amerika az angolszász rockzene fontos tömegbázisa, és az Oasis példája is mutatja: az igazán sikeres zenekarok már korántsem csak Észak-Amerikára és Európára koncentrálnak, Gallagherék pedig már a kilencvenes évek vége óta beiktattak néhány latin-amerikai várost is a turnéikba, ahol egyre nagyobb közönség előtt léptek fel.
Nem csak az angolok mániája ez?
De még mindig nem kaptunk választ arra a kérdésre, hogyan lett globális sztárzenekar az az Oasis, amely a legnagyobb sikerei idején még nem tudott áttörni sem az amerikai, sem a kontinentális európai piacon, és úgy tűnt, csak az angolokat képes megőrjíteni.
Tény, hogy az Oasis minden szempontból nagyon angol: az őket ért zenei-kulturális hatások és az imázs is ezer szállal odaköti őket, valamint az elképesztően gyors befutásukat kísérő médiahisztéria is kicsit elidegenítő hatással lehetett a szigetországon kívül, de ez csak késleltetni tudta a zenekar külföldi népszerűségét, megakadályozni nem. Lehet, hogy az Oasis-sztori lényegi része ‘96-ban lezárult, de az utána készült, középszerűnek ítélt lemezekkel többször is körbeturnézták a világot Japántól Venezueláig, ezért ezeknek az éveknek is hatalmas szerepük volt abban, hogy hiába stagnált az együttes művészi szempontból, egyre több rajongót gyűjtött, és ezzel párhuzamosan a zeneipar is egyre gyorsabban globalizálódott, ami segített az Oasisnek is kitörni előbb a brit szigetekről, majd Európából is.
Ehhez persze kellett az is, hogy az olyan dalokról, mint a Wonderwall és a Don’t Look Back in Anger kiderüljön: igazi közönségegyesítő, közösen énekelhető világslágerek, melyek világszerte beépültek a popkultúrába. Ráadásul nem csak azok körében, akik a kilencvenes években voltak fiatalok: most például élénk vita bontakozott ki a közösségi médiában, ahol a ma már középkorú, régi Oasis-rajongók kérdőre vonták a mai tizenéveseket, milyen jogon akarják elvenni a belépőket előlük, akik már harminc éve is szerették a zenekart.
